Domonkos László

Vélemény és vita

Vajk nyomában

Alig húszéves fiatalember áll családja és alattvalói előtt.

Pontosan tudja: hegyek mélyen megbúvó, egyre jobban tiltott bálványok, révülő-rikoltó táltosok és (még) mindenki által ismert nevek – Kajár, Döbröc, Földanya, Garabonc meg a többi – világában is él. Abban az univerzumban, amelyben ő Vajk, nagybátyja Koppány, a többiek Örs, Kund, Bulcsú és hasonló nevekre hallgatnak, jelképeiket csak tíz–tizenkét évszázad múlva egy Aba-Novák Vilmos meg egy Makovecz Imre tudja csak néhányadmagával valamennyire újra látványban megfogalmazni.

Vajk hiába esett át a keresztségen, és hiába tud minden szükségeset Jézusról és szenvedéstörténetéről: van egy világa, amely Etelköz és Ázsia porába bukfencezik alá a Jézus-hit csúcsáról. Ezt hordozza magában. És elmondhatjuk: ekkor, ebben a helyzetben érdekel bennünket ez a Vajk. Az ember, aki István már ugyan, keresztény magyar király – de lelkében, múltjában, régi és továbbélő valójában hun ősök fia, táltosok unokája. Igen, ő az, akinek fülébe áhítatos templomi ének előtt – vagy éppen, olykor, helyett is – tényleg ősmagyar dal rivall.

Vajk kortársai, kenyeres pajtásai, bátyjai és nővérei – akiknek Babba Mária Nagyboldogasszony és kurulnak mondják az altáji kerecsensólymot, a szent madarat és fura, vaskos, bizáncias kereszttel tisztelegnek Jézus Úr előtt, együtt a Földanya tiszteletére a lábuk elé loccsintott legelső korty kumisszal – még magyerinek is mondják magukat, és apáik-nagyapáik köleslepénnyel a tarisznyájukban indulnak hajnalban vadlesre, ahogy ezt vagy tíz évszázad múlva Kodolányi János, egy konzseniális beleérző képességgel megáldott magyar író le is írja.

Szent Istvánról joggal mondják, hogy a magyarság egyik legnagyobb egyesítője. István, mondjuk ki végre, civilizátor volt – Vajk viszont a maradék dac és akarat: egyik az ösztöke, a másik – elődje, előképe – azonban a Létező maga. A magyar fajta legbelső lényege. A hun pupillalángú tekintetek, a sárgás aranyú bőr és a kékesfekete vagy sötét gesztenyeszín haj egyedeinek egyszemélyi kifejeződése.

Vajk Botond és Vérbulcsú és Koppány és Dózsa és pesti srác egyszerre. Egy személyben. A legfontosabb előfutár. Hogy azután István – a mi valóban szent István királyunk lehessen. Akinek még örökre áldott jobb karja is szent, akárcsak minden porcikája ott a magyar örökkévalóságban. És aki a garancia az ilyen tájban (is) boldog sóhajtással tudomásul vehető tényre: igenis vagyunk, megvagyunk, élünk, és tudjuk, ki volt Vajk, Bulcsú és mind-mind a többiek. Szent madarunk figyelő tekintete alatt ezért jár most a főhajtás egy régi-régi, egy örök egy arc előtt.