Vagyon-e még vagyon?

Sőt, azt is kiemelték, hogy a nemzeti vagyonnal való felelős gazdálkodás rendkívül fontos stratégiai feladat. A dolog azért érdemel különös figyelmet, mert éppen az IMF volt az, amely eddig gyakran hangsúlyozta azt, hogy az eladósodott országok adósságcsökkentési programjaikban számoljanak a nemzeti vagyonuk egy-egy értékes darabjának az eladásával, ez lényegében egyet jelentett a globális tőkestruktúráknak való még súlyosabb kiszolgáltatottsággal.

Ennek kapcsán érdemes eltöprengeni azon, hogy mi, magyarok valóban a jó gazda gondosságával bánunk-e a nemzeti vagyonunkkal. Az első dolog, amire ennek kapcsán fel kell hívni a figyelmet, az az, hogy míg 1989-ig a KSH évkönyveiben mindig szerepelt egy olyan fejezet, amelynek címe az volt, hogy Nemzeti vagyon, ez 1990-től napjainkig nyomtalanul eltűnt az egész statisztikai számbavételi rendszerből. Kezdetben, a kilencvenes évek elején még volt némi vita arról, hogy miként lehetne helyreállítani a nemzeti vagyonleltár rendszerét az új helyzetnek megfelelően, de aztán ezek a viták elhaltak. A Bokros-csomag pedig mindenki számára világossá tette, hogy a rendszerváltás rendszere aligha fogja lehetővé tenni egy ilyen számbavételi komplexum létrehozását. Mégpedig azért nem, mert a folyamatok mélyszerkezetében egy olyan brutális nemzeti vagyoncsökkenés megy végbe, aminek nyilvánosságra kerülését a rendszerváltás új hatalmi struktúrái aligha engedhették volna meg maguknak a látványos bukás kockázata nélkül. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének a kérdésnek jelentős módszertani nehézségei, de ezek a nehézségek nem adhatnak felmentést az alól a felelősség alól, hogy elég nehéz úgy eredményesen „vagyongazdálkodni”, hogy közben azt sem tudom, hogy mit nem tudok.

Ráadásul nemcsak a nemzeti vagyon anyagi részéről volna szó, hanem arról is, amit az emberi létezés „külső természetének” s „belső természetének” nevezhetünk. Az első a termőföld, a víz, a tiszta levegő, az élővilág „vagyonát” írja le, míg a második a „humánvagyont”, az „emberi tőkét”, a testi-lelki egészséggel, képzettséggel, a lelki, erkölcsi, szellemi vagyonunkkal való gazdálkodást. Az a szomorú tény, hogy 1980 és 2019 között egymillió fővel csökken Magyarország népessége, drámai vagyonvesztést jelent, akárcsak például az idő előtti halálozásokkal elvesztett sok-sok év, ami a magyar népességet sújtja. De még, ha az anyagi vagyonnál maradunk is, rengeteg nehézséggel kell számolnunk. Az egyik kétségtelenül az, amire az 1990 utáni években is sokat hivatkoztak, hogy, ha az anyagi jellegű nemzeti vagyonunk egyre jelentősebb része külföldi tulajdonú „zöldmezős” beruházás lesz, tehát multinacionális vállalatok építenek Magyarországon telephelyet, akkor azok „belépése”, illetve esetleges felszámolása esetén a „kilépése” miként számolandó el a nemzeti vagyonban. Mert ebben az esetben nyilvánvaló, hogy ez a nemzeti vagyondarab nem a mi ellenőrzésünk alatt áll, és kérdéses is, hogy szerepeljen-e, s ha igen, akkor hogyan a nemzeti vagyonleltárban. A másik súlyos gond, hogy az anyagi vagyon egy része globális piaci értékítéletnek van kitéve, tehát az „értéke” folyamatosan változhat. Gondoljunk például arra, hogy az OTP-részvények értéke 2008 vészterhes őszén néhány hét alatt alig egyhatodára csökkent, ami több ezer milliárd forintos nemzeti vagyonvesztést jelentett. Akkoriban a világ nagy magánnyugdíj-intézetei összességében több mint hatezermilliárd dollár vagyonvesztést voltak kénytelenek elszenvedni, ami szintén igen brutálisan érintette az egyes országok vagyonrendszerét. De az sem csekély jelentőségű módszertani probléma, hogy a „felbecsülhetetlen” értékű nemzetivagyon-elemeket milyen módon vegyük mégis figyelembe. Tehát az anyagi értelemben vagyonleltárunkban milyen értékkel szerepeljen a Parlament vagy éppen a budai Vár vagy horribile dictu a Szent Korona.

Van tehát bőven módszertani nehézség, ám ez nem lehet ok arra, hogy ne tegyünk kísérletet a magyar nemzeti vagyonleltár felépítésére és évenkénti felülvizsgálatára. Aligha véletlen, hogy például Magyarország és Ausztria összehasonlítása esetén az igazán lényeges különbségek nem is elsősorban a jövedelmekben, hanem sokkal inkább a vagyonban mutatkoznak. És szinte biztosra vehető, hogy a két ország közötti, egyébként is hatalmas történelmi „olló” a nemzeti vagyont illetően növekedett az elmúlt harminc év során. Nagyon biztató volt, hogy 2010-ben az akkor frissen megválasztott új kormány, kétharmados többséggel a háta mögött, úgy döntött, hogy nekivág az új nemzeti vagyonleltár elkészítésének. A folyamat el is kezdődött, ám a jelek szerint igen lassan halad, amit nyilván az általam itt felsorolt módszertani nehézségek okoznak. Mégis arra kellene ösztönöznünk a kormányt, hogy kihasználva a tartós és jelentős támogatottságát mihamarabb tegye lehetővé a komplex nemzeti vagyonleltár kiépítését. A kérdés ráadásul alkalmas volna arra is, hogy a hétköznapi politikai konfliktusokat csillapítsa, hiszen egy ilyen vagyonleltár létrehozását és működtetését értelemszerűen minden politikai erő csak támogathatja. És az ezzel kapcsolatos viták mindenkinek esélyt kínálnának a konstruktív párbeszédre, amire minden igazán fontos nemzetstratégiai kérdésben nagy szükség volna.