A hasas, szürke felhők hol a földig lógtak, hol a Tkalca teraszain pihegtek a fonott fotelokban; egy hatalmas égdarab meg a Kvaternikov térre beforduló 13-as villamos tetején utazott, jegy nélkül, és megállapította, hogy jól áll neki a kék.
Egy kis, sárga pamacs a Baboniceva utca egyik garázsa előtt üldögélt a kihajtón, mintha nem tudná eldönteni, hogy elinduljon-e. Nem akaródzott neki, nem vágyott a csendes környékről befelé, és a kedd délelőtt arrafelé egészen olyan volt, mint a Sas-hegy görbe utcácskáin. Mintha ugyanazok is laknának minden házban, mint Budán, és ahogy Lókötő végigsétált, összepárosította a Kálló esperes és a Somorjai utca házait zágrábi rokonaikkal.
– Minden városban minden város ott van, csak jól kell keresni – morogta egy póráz nélkül szembejövő golden retrivernek, valamilyen nyelven, amelyen épp eszébe jutott. Hetek óta csavargott délen, és hetek óta nem beszélt, csak a helyiekkel. Amikor valahol Rómában, egy narancsfákkal beültetett hosszú utca közepén nem jutott eszébe magyarul, hogy útkereszteződés, gondolta, ideje hazamennie.
– Hol van a gazdád? – kérdezte az ebtől, de az csak nézett rá némán, és leült elé.
– Figyelj, velem nem jársz jól – mondta az állatnak –, se múltam, se jövőm, se pénzem.
A kutya türelmesen ült, mintha nem értené, így elmondta neki tengerpartiul is, aztán, mivel meg sem rezzent, leült mellé, és nekitámasztotta a hátát a sárga felhőnek, amely a garázskihajtón már egészen elhevert.
– Tudod te, hogy nem vihetlek át a határon? Vagy igen?
A kutya rátette a pofáját a térdére, és felhúzta a fél szemöldökét, aztán odahelyezte a mancsát is.
– Na – mondta neki Lókötő, és megvakarta a fülét.
– Te utolsó görény. Ugye nem gondolod, hogy tényleg hazaviszlek? – kérdezte tőle halkan, és felszisszent, amikor nem jutott eszébe, hogy mi a görény horvátul, de az útkereszteződés továbbra is csak olaszul volt meg.
– Svincolo. Figyelj, én inkább egy sirályt szeretnék. Vagy egy kígyót. Svábbogarat. Lovat. Kacsacsőrű emlőst. Deguba oltott patkányt. Tetűt. Vombatot. Én nem akarok már kutyát. Nekem egyszer és mindenkorra elegem volt a kutyákból, a fehér és a fekete és a kék és a kis és a nagykutyákból is – mondta, de amikor egy nő kinézett az ablakon, végigcikázott rajta a félelem, hogy nehogy az övé legyen. A nő kirázta a szőnyeget, aztán becsapta az ablakot, majd újra csönd lett az utcán, csak a kutya kaffogott egyet, amikor fent, az utca hegy felőli oldalán feltűnt egy fekete labrador.
– Nehogy azt hidd, hogy téged viszlek haza. Őt viszem haza – mondta neki egyértelműen és magyarul, aztán rágyújtott, és nézte, hogy a labrador is felé indul. Hatéves kora óta ilyet akart. Vagy retrivert. A kutya fintorgott.
– Már most az idegeimre mész – mondta neki, és kiborította a hátizsákját, hogy valami póráznak valót keressen a szétjárt bakancsok és szakadt pulóverek között. Amikor kipenderült az aszfaltra az elveszettnek hitt vázlatfüzete, ránézett.
– Ne képzeld, hogy miattad – kiabált rá, aztán visszadobált mindent a zsákba.
Az eső az Ilicán szakadt le rájuk, és ahogy bemenekült az első közértbe, a földbe gyökerezett a lába. Ezt a boltot kereste évek óta kitartóan. Emiatt a bolt miatt járta be Zágrábot keresztül-kasul felnőttkorában. Csak a csiszolt fa parkettára emlékezett és arra a polcra, amelynek mélyéről gyerekkorában rákacsintottak a most is ott lévő csokoládék. Azóta azt hitte, Zágrábban van az igazi világ bejárata, ebben a boltban, csak a bolt nem volt sehol.
– Ne merészeld azt hinni – suttogta az illegálisan bent tartózkodó, laposkúszó állatnak, aztán kidugta a fejét az ajtón, hadd folyjon az eső az arcán. Amikor elindult, nem nézett hátra. Még Alice mesélte, hogy a fakutyák eltűnnek maguktól, csak a vigyorgásuk marad a levegőben.
– Kiderül – gondolta, és ahogy felnézett, látta, hogy az Ilica felett épp felszakadozik a felhőzet.