Vélemény és vita
Utazás: mégis indulni kell!
A legszebb utunk mégis mindig hazafelé vezet. Elindulni azért jó, mert végül hazajöhetünk. Csak legyen hová.
Ilyenkor nyáron megmagyarázhatatlan vágy fogja el az embert: menni, indulni valahová. Utazni. Úgy érezzük, van egy hely, ahová el kell még jutnunk, mert vár ott ránk valami. Valami csoda, valami káprázat. Mások úgy érzik, vissza kell menniük oda, ahol már jártak. Elzarándokolni, hogy lássák, ott áll-e még az a szobor, az a ház, az emberek épp olyan megszállottan bolyonganak-e a macskaköves utcákon, mint egykoron. Nem is a városok, terek, műalkotások, hegyek, tengerek: más érdekli ezeket a már a múltba is utazókat. Az örök kérdés: meghasonlottak-e már, elmúlt-e az életvarázs, mindennek vége van-e, vagy van még remény? Kivételesen szerencsés az ember, aki a múltba és a jövőbe egyszerre utazhat, mert nincsenek korlátai. Tudja, hogy nem kell megkerülnie a világot, mindenki, aki fontos, ott áll a háta mögött. Isten is, a Halál is, a Szerelem is, a Szerettei is. Ők nem készítenek „szelfit”, mert tudják, hogy a képen csak maguk látszanának, kínos vigyorral az arcukon. A hajszolt jelen.
Az utazás: izgalom. A messzeségbe. Idegenbe. Nagyobbik lányom az unokákkal Horvátországba indult, kisebbik Erdélyben jár. Én is mennék. Voltak évek, hogy betegség miatt két napnál hosszabb időre nem hagyhattam el a várost. Akkor úgy utaztam, mint a halhatatlan cipőárus: a kanapén ábrándozva. Most mehetek, mehetnék. Régi utazások íze, illata ködöl az emlékeimben. Stoppolások Prágába, Krakkóba, a Balatonra. Ha a részleteket felidézem, egyik sem „jó emlék”. Pozsonytól Prágáig egy teherautóval utaztunk, amelynek sofőrje a hosszú úton megivott hat-nyolc sört. Lengyelországi zarándoklatról hazafelé csempészekkel jöttünk, akik a határ előtt kitettek, utána felvettek, de csak Ózdig vittek. Ott aztán a stopposoknak sok babér nem termett. És a Balatonnál a felirat a Wartburg műszerfalán: „Ne gondolkozz, csak gombolkozz!” De a lényeg nem a részletekben, az egészben rejlik. Végtére is nem az ördögöt keressük útjainkon.
Más kalandok. Először a vasfüggönyön túlra. Vonattal, a Lajta felett átsuhanva pezsgőt bontva. Busszal Velencébe: egy nap a városban, két éjszaka a buszon. Repülővel az Atlanti-óceán felett, aztán New Yorkból San Franciscóba. Az egész útból csak arra emlékszem, hogy nem láttam a gép elejét, olyan hosszú volt, s hogy a középső sor hat székét kiürítették nekem, hogy vízszintesen utazhassak. „Mélyvénás trombózis.” Aztán hajóval a Szentföldre, ahol az izraeli biztonsági erők gyanúsnak találták feltűnő eleganciámat. A töltöttkáposzta-konzerv, amely megfőtt a mediterrán hőségben a tengerpart homokjában. Az orosz „hálókocsi”, amelyhez hasonló nyomasztó élményem csak a Róma melletti kazamatákban volt. És Párizs! Akkor még „a francia Párizs”. Tele Alain Delon új filmjének plakátjával. És ma azt kérded: ki az az Alain Delon?! Nizza, ahol béke és nyugalom volt, s még az sem tűnt inzultusnak, hogy a rend őre reggel ötkor felkeltette a pályaudvaron csövezőket. Vakmerő kaland volt. Bíztam magamban. Szállást nem foglaltam. Szabad voltam. Hiszen sehová sem siettem. Ki tudta akkor, hogy csaknem negyven év múlva is pontosan emlékszem majd a pillanatra, amikor a mongol sztyeppén felraknak a lóra, s az váratlanul, de öntörvényűen órákon át vágtat-poroszkál velem a semmiben, s én mégis valahogy visszatalálok a dzsiphez? S hogy „veszélyes kaland” volt mákos sütit vinni repülővel Londonba, mert kiszagolhatja a kutya? És átsétálni Boston „tiltott negyedén”, ahol zakóm zsebében fogtam a bicskát, és közben a magas fekete ember szemébe néztem. Ma sem tudom, miért állt félre. Megspóroltunk két dollárt.
„Utazunk, indulunk! Lelkendezett a papagáj, amikor Vászka, a kandúr kivette a kalitkából.” Miért ez jut eszembe készülődés közben? Tartok valamitől? Az a „valami” biztosan nem a terrorista. Tőle nem vagyok hajlandó félni. Inkább a hivatalnoktól, a parancsnoktól, aki most aztán lecsap! Lezárja a határt, „szúrópróbaszerűen ellenőriz”, visszaállít, pecsétel, kihallgat, jegyzőkönyvet vesz fel, fegyver csövét nyomja a hasamba, irányít, intézkedik, elrendel, riasztási szintet emel, megmotoz, elszakít tőlem, megüt, letartóztat, ítélet nélkül fogva tart, megkínoz, elkoboz, megbírságol, vizeletmintát vesz, retinakontrollt, ujjlenyomatot, vénatérképet. Alkalmazza a jogszabályt, amely ugyan még nem jelent meg a „közlönyben”, de „ezt így kell csinálni”.
Utazunk. Vágyunk rá. Nagyon. Mi mindig bezárva érezzük magunkat. Ennek több oka is van, de a legfontosabb, hogy honvágyunk van a végtelen iránt. A sztyeppék iránt. Sőt: honvágyunk van Európa iránt. Passau, Párizs és Róma iránt. Jártunk ugyanis ott. Hoztunk onnan királynékat, palástokat, kereszteket, ekéket, gépeket, gondolatokat. Éltünk ott. Ez volt az álmunk. Hogy idevarázsoljuk Európát. Ezért hagytuk el a sztyeppét, nomád valónkat: csak ezért. Padováért, Párizsért, Rómáért. De mi jutott? Rodostó, Turin, San Diego, Máriazell. Hazudtunk, de nekünk is hazudtak. Hazudtuk, hogy épp olyanok szeretnénk lenni, mint ők. És hazudták, hogy befogadtak. Adtak és adtunk. Sokat kaptunk, de sokat is adtunk. Az egykori limesen belülre kerülve, mi aztán igazán sokat – a vérünket, szabadságunkat, országunkat – adtuk. Tatárral, törökkel, hátulról támadókkal szemben. S hogy az orosszal nem tudtunk már mit kezdeni, nem a mi hibánk! Bizony nem! Mintha úgy lenne, hogy egyre kevesebbet adnak, és egyre kevesebbet tudunk adni. Mintha már nem is lenne fontos, hogy a magyarság a limesen belül legyen. Jobb lenne ezt átgondolni Brüsszelben meg itthon is. Az angolok nem véletlenül dezertáltak. A britek a távlatokat nem adták fel soha, nekünk a távlatunk Európa. Erre tettük fel a népünk sorsát.
Most csak utaznánk. Nyaralnánk. Nyár van. Pihennénk. Meginnánk egy hűs italt. Meghallgatnánk egy kellemes dalt. Táncolnánk is. Talán nem is tánc ez, csak simuló mozdulat. Titkokat fejtenénk meg, mert itthon nem sikerült. Nehéz esztendők vannak mögöttünk. Nehéz évtized, nehéz évszázad. Vágyunk rá, hogy otthon lehessünk Itáliában, az Adrián, Erdélyben, Tenerifén, Krakkóban és előbb-utóbb még Szentpéterváron is. Lesznek útitársaim. Itt ülnek mellettem a kocsiban. Most Goethének csak intünk, nem visszük magunkkal, mert folyton zeng, bong s ráadásul még nyugtalan útitárs is. Elég, ha befér a Szerelem, az Emlék, a Csodálkozás, az értő Magyarázat, a csodás Bolondozás. A Hódolat megfér a kesztyűtartóban, ő egy illat: velünk van minden úton, a biztosítási papírok mellett.
Szépek a magas hegyek, kék tengerek, büszke tornyok mellett futó utak. A legszebb utunk mégis mindig hazafelé vezet. Elindulni azért jó, mert hazajöhetünk. Csak legyen hová. Legyen otthon, ahol szeretet vár. Ahol megpihenhetnek az élmények. Ahol értékké nemesedhetnek az emlékek. Ahol a „körülmények” nem gyötörnek. Sem bántó durvaságok, sem megalázó nélkülözések, sem fájó sebek, sem kilátástalan dáridók, sem tízezer éve hurcolt félelmek. Tudom, hogy sokan gondolkodnak most utazáson. Tervezgetnek, ábrándoznak. Idegen városokról, gyönyörű fényekről, mámoros pillanatokról, erotikus utcákról, finom tárlatokról, egy festményről, amely örökre rabul ejt, kedves zajról, káprázó tengerről vagy virágpompás kertekről.
Útra kelni: élet. Akár a szomszédos városkába vagy a világ végére is. Egyetlen órára is. Onnan hazafelé már mienk a remegő érzés. A képesség, hogy meglássuk a szépséget, értéket itthon, karnyújtásnyira is. S ha magunkkal vittük kedves útitársainkat – úgy indultunk el –, szinte bizonyos, hogy az Isten selymesen, békésen meg is csókol.
Az utazás: izgalom. A messzeségbe. Idegenbe. Nagyobbik lányom az unokákkal Horvátországba indult, kisebbik Erdélyben jár. Én is mennék. Voltak évek, hogy betegség miatt két napnál hosszabb időre nem hagyhattam el a várost. Akkor úgy utaztam, mint a halhatatlan cipőárus: a kanapén ábrándozva. Most mehetek, mehetnék. Régi utazások íze, illata ködöl az emlékeimben. Stoppolások Prágába, Krakkóba, a Balatonra. Ha a részleteket felidézem, egyik sem „jó emlék”. Pozsonytól Prágáig egy teherautóval utaztunk, amelynek sofőrje a hosszú úton megivott hat-nyolc sört. Lengyelországi zarándoklatról hazafelé csempészekkel jöttünk, akik a határ előtt kitettek, utána felvettek, de csak Ózdig vittek. Ott aztán a stopposoknak sok babér nem termett. És a Balatonnál a felirat a Wartburg műszerfalán: „Ne gondolkozz, csak gombolkozz!” De a lényeg nem a részletekben, az egészben rejlik. Végtére is nem az ördögöt keressük útjainkon.
Más kalandok. Először a vasfüggönyön túlra. Vonattal, a Lajta felett átsuhanva pezsgőt bontva. Busszal Velencébe: egy nap a városban, két éjszaka a buszon. Repülővel az Atlanti-óceán felett, aztán New Yorkból San Franciscóba. Az egész útból csak arra emlékszem, hogy nem láttam a gép elejét, olyan hosszú volt, s hogy a középső sor hat székét kiürítették nekem, hogy vízszintesen utazhassak. „Mélyvénás trombózis.” Aztán hajóval a Szentföldre, ahol az izraeli biztonsági erők gyanúsnak találták feltűnő eleganciámat. A töltöttkáposzta-konzerv, amely megfőtt a mediterrán hőségben a tengerpart homokjában. Az orosz „hálókocsi”, amelyhez hasonló nyomasztó élményem csak a Róma melletti kazamatákban volt. És Párizs! Akkor még „a francia Párizs”. Tele Alain Delon új filmjének plakátjával. És ma azt kérded: ki az az Alain Delon?! Nizza, ahol béke és nyugalom volt, s még az sem tűnt inzultusnak, hogy a rend őre reggel ötkor felkeltette a pályaudvaron csövezőket. Vakmerő kaland volt. Bíztam magamban. Szállást nem foglaltam. Szabad voltam. Hiszen sehová sem siettem. Ki tudta akkor, hogy csaknem negyven év múlva is pontosan emlékszem majd a pillanatra, amikor a mongol sztyeppén felraknak a lóra, s az váratlanul, de öntörvényűen órákon át vágtat-poroszkál velem a semmiben, s én mégis valahogy visszatalálok a dzsiphez? S hogy „veszélyes kaland” volt mákos sütit vinni repülővel Londonba, mert kiszagolhatja a kutya? És átsétálni Boston „tiltott negyedén”, ahol zakóm zsebében fogtam a bicskát, és közben a magas fekete ember szemébe néztem. Ma sem tudom, miért állt félre. Megspóroltunk két dollárt.
„Utazunk, indulunk! Lelkendezett a papagáj, amikor Vászka, a kandúr kivette a kalitkából.” Miért ez jut eszembe készülődés közben? Tartok valamitől? Az a „valami” biztosan nem a terrorista. Tőle nem vagyok hajlandó félni. Inkább a hivatalnoktól, a parancsnoktól, aki most aztán lecsap! Lezárja a határt, „szúrópróbaszerűen ellenőriz”, visszaállít, pecsétel, kihallgat, jegyzőkönyvet vesz fel, fegyver csövét nyomja a hasamba, irányít, intézkedik, elrendel, riasztási szintet emel, megmotoz, elszakít tőlem, megüt, letartóztat, ítélet nélkül fogva tart, megkínoz, elkoboz, megbírságol, vizeletmintát vesz, retinakontrollt, ujjlenyomatot, vénatérképet. Alkalmazza a jogszabályt, amely ugyan még nem jelent meg a „közlönyben”, de „ezt így kell csinálni”.
Utazunk. Vágyunk rá. Nagyon. Mi mindig bezárva érezzük magunkat. Ennek több oka is van, de a legfontosabb, hogy honvágyunk van a végtelen iránt. A sztyeppék iránt. Sőt: honvágyunk van Európa iránt. Passau, Párizs és Róma iránt. Jártunk ugyanis ott. Hoztunk onnan királynékat, palástokat, kereszteket, ekéket, gépeket, gondolatokat. Éltünk ott. Ez volt az álmunk. Hogy idevarázsoljuk Európát. Ezért hagytuk el a sztyeppét, nomád valónkat: csak ezért. Padováért, Párizsért, Rómáért. De mi jutott? Rodostó, Turin, San Diego, Máriazell. Hazudtunk, de nekünk is hazudtak. Hazudtuk, hogy épp olyanok szeretnénk lenni, mint ők. És hazudták, hogy befogadtak. Adtak és adtunk. Sokat kaptunk, de sokat is adtunk. Az egykori limesen belülre kerülve, mi aztán igazán sokat – a vérünket, szabadságunkat, országunkat – adtuk. Tatárral, törökkel, hátulról támadókkal szemben. S hogy az orosszal nem tudtunk már mit kezdeni, nem a mi hibánk! Bizony nem! Mintha úgy lenne, hogy egyre kevesebbet adnak, és egyre kevesebbet tudunk adni. Mintha már nem is lenne fontos, hogy a magyarság a limesen belül legyen. Jobb lenne ezt átgondolni Brüsszelben meg itthon is. Az angolok nem véletlenül dezertáltak. A britek a távlatokat nem adták fel soha, nekünk a távlatunk Európa. Erre tettük fel a népünk sorsát.
Most csak utaznánk. Nyaralnánk. Nyár van. Pihennénk. Meginnánk egy hűs italt. Meghallgatnánk egy kellemes dalt. Táncolnánk is. Talán nem is tánc ez, csak simuló mozdulat. Titkokat fejtenénk meg, mert itthon nem sikerült. Nehéz esztendők vannak mögöttünk. Nehéz évtized, nehéz évszázad. Vágyunk rá, hogy otthon lehessünk Itáliában, az Adrián, Erdélyben, Tenerifén, Krakkóban és előbb-utóbb még Szentpéterváron is. Lesznek útitársaim. Itt ülnek mellettem a kocsiban. Most Goethének csak intünk, nem visszük magunkkal, mert folyton zeng, bong s ráadásul még nyugtalan útitárs is. Elég, ha befér a Szerelem, az Emlék, a Csodálkozás, az értő Magyarázat, a csodás Bolondozás. A Hódolat megfér a kesztyűtartóban, ő egy illat: velünk van minden úton, a biztosítási papírok mellett.
Szépek a magas hegyek, kék tengerek, büszke tornyok mellett futó utak. A legszebb utunk mégis mindig hazafelé vezet. Elindulni azért jó, mert hazajöhetünk. Csak legyen hová. Legyen otthon, ahol szeretet vár. Ahol megpihenhetnek az élmények. Ahol értékké nemesedhetnek az emlékek. Ahol a „körülmények” nem gyötörnek. Sem bántó durvaságok, sem megalázó nélkülözések, sem fájó sebek, sem kilátástalan dáridók, sem tízezer éve hurcolt félelmek. Tudom, hogy sokan gondolkodnak most utazáson. Tervezgetnek, ábrándoznak. Idegen városokról, gyönyörű fényekről, mámoros pillanatokról, erotikus utcákról, finom tárlatokról, egy festményről, amely örökre rabul ejt, kedves zajról, káprázó tengerről vagy virágpompás kertekről.
Útra kelni: élet. Akár a szomszédos városkába vagy a világ végére is. Egyetlen órára is. Onnan hazafelé már mienk a remegő érzés. A képesség, hogy meglássuk a szépséget, értéket itthon, karnyújtásnyira is. S ha magunkkal vittük kedves útitársainkat – úgy indultunk el –, szinte bizonyos, hogy az Isten selymesen, békésen meg is csókol.