Domonkos László

Vélemény és vita

Ünnepnapok csodái

Ünnepnapok és csodák, regények és tanúvallomások, képek a metróban és zászlók mindenfelé, talán majdnem annyi, mint akkor.

Szédítő belegondolni: ha úgy harminc éve azt mondja bárki, hogy alig két héttel a forradalom kitörésének hatvanadik évfordulója előtt Kijevben ülök, a KGB-levéltárban, előttem a képernyőn is, a dossziékban is egykor titkos iratokkal, habozás nélkül menthetetlen elmebetegnek minősítem. És ha valaki azt mondja, hogy alig két héttel az ötvenhatos szabadságharc vérbe fojtása után hat évtizeddel Moszkvában a forradalom előtt tisztelgő kétnapos konferencia vendége leszek – ugyanez a helyzet. „Barátom, csudákat éltünk”, írta valaha naplójába Széchenyi. Éltünk? Élünk! Napról napra.

Hétköznapok és csodák című remeklésében Szerb Antal azt fejtegeti, hogy a csoda mindig a regény középpontja is. „A regényben csodának kell lenni, mert ebben nyilvánul meg a szabadság princípiuma.” A szabadságé, bizony. „A közös minden csodában az, hogy tiltakozás a merevvé vált törvények ellen, akár a természet, akár az ember törvényeiről van szó” – folytatja Szerb. Az ember törvénytelenné vált úgynevezett törvényei Magyarországon a hétköznapokat valódi földi pokollá züllesztették – egy rémuralomban pedig igazán a legkevesebb, amit hosszú, fázós délelőttökön át borzongva nézegethettem a kijevi KGB-archívumban: hogy mindenkiről a szó legszorosabb értelmében tényleg mindent tudtak, a harkovi, a lembergi vagy a beregszászi ember sorsa pedig pontosan ugyanaz, mint a szegedié, a kolozsvárié vagy az újpestié. Amikor pedig Szerb Antal arról beszél, hogy a huszadik század regényeinek közös ismertetőjegye, hogy a csoda lép előtérbe, átveszi az őt megillető helyet – egyáltalán nem csak a világirodalomról van szó. A hétköznapokba befurakodott csodák így érnek el a máig, a jelen magyar életében pedig mostanában már az ünnepna­pok és csodák idejét is éljük. Tegyük hozzá: végre-valahára. Már nagyon ideje volt.

Amint elhaladok a Kossuth téren az október 25-ei mészárlás áldozatai előtt tisztelgő, nemrégiben elkészült emlékhely előtt, amint a Széna téri vagy a Móricz Zsigmond körtéri házakra pillantok, ha egy kamaszkorom óta rajongva szeretett hős város régi-új sebeit látom: a hétközna­pok mindig kifényesednek, tündöklőbe fordulnak. Miközben ünnepeket élünk, már október közepe óta, rengeteg rendezvény, program, emlékezés, kicsi és nagyobb, helyi és országos, ezerféle-fajta és mind-mind egy, egyetlenegy irányba mutat; a hétköznapok és csodák már ebben a szimbiózisban állanak előttünk. S az ünnepnapok – mert most folyamatosan ezekben élünk – telítve vannak az enyéimékhez hasonló csodákkal, a KGB-s dokumentumoktól a legújabb kori magyar történelem legdicsőségesebb, máig felbecsülhetetlen jelentőségű eseményének megannyi drágakődarabkájáig. Kijevben a világ legtermészetesebb módján beszélgetett velem ötvenhatról a fiatal – az Egyesült Államokból éppen hazaérkezett – levéltár-igazgató, Moszkvából magyarul ír levelet a jó két évtizede a mi szabadságharcunkkal foglalkozó kiváló orosz kutató. És ha éppen az oly régóta tisztelt-szeretett Wittner Marikával beszélek telefonon, furcsa, nehezen megfogalmazható érzés fog el, főleg, ha arra gondolok, hogy már hetek óta háztömbnyi nagyságú képét láthatom a Corvin közi tűzfalon, halhatatlan barátnőjével, Havrila Béláné Sticker Katival az oldalán, az elmaradhatatlan dobtáras PPS-davajgitárokkal, kissé kócosan és örök fiatalon.

Ünnepnapok és csodák, regények és tanúvallomások, képek a metróban és zászlók mindenfelé, talán majdnem annyi, mint akkor. És valami titkos, megbízható, csakis szabad szemmel látható ragyogás a pesti háztetők fölött, ami valószínűleg már soha nem fog elmúlni.