Vélemény és vita
Újjáépítés: szükség és érték
A dolgok logikájából fakadóan újjáépíteni azt kell, amit leromboltak.
Természeti katasztrófák, hadseregek, érzéketlen várostervezők vagy át-, de inkább bevonuló alakulatok. Átvonultak volna a törökök is, németek is, oroszok is, de maradtak. Nem volt már erejük továbbmenni, lerombolták, amit értek. Városokat, hidakat, palotákat és kunyhókat, az évszázadok alatt felhalmozott javainkat. Nincs igazán a köztudatban, milyen pusztítást végzett a török, a német, az orosz ebben az országban. Majdhogynem romantikus ködbe burkolózik már a sok emberöltő, amely talán örökre kiszakította az országot Európa szerves fejlődéséből. És a magyarságot is megfosztotta attól, hogy képes legyen betölteni addig evidens küldetését. Hogy Európát szilárdítsa meg itt a végeken, és megállítson mindenféle keleti hordát, eszmét, vallást, népvándorlást.
Sokáig sikerült: a véres küzdelemben két királyunk is a csatatéren, karddal a kezében esett el. Várnában és Mohácsnál is. És százezernyi vitézünk, a magyarság színe java sokféle ránk kényszerített háborúban. A harcot elvesztettük. Nyugatról segítő kezet vártunk, de sokáig csak egy kisujj nyúlt felénk, és aztán már annyi sem.
Idomulni kellett, de már nem kultúrához, valláshoz: idegen hatalomhoz. Vagy esetleg megtéveszteni azt hódolattal, hízelkedéssel. (S persze élvezni ennek előnyeit). De megtanultuk! Nagyságról, küldetésről már alig esett szó, legfeljebb a ködös „harmadik útról”. A Bocskaiak, Tökölyek, Rákócziak, Zrínyiek, Wesselényiek kígyóinkat eltaposták volna. És milyen igazuk volt! De jött az új arisztokrácia, jöttek a kiszolgálók, a hitet, urat meg nyelvet is könnyen cserélők. Általában kurucok vagy labancok lettünk, de inkább a kettő között dideregve bujdosó magyarok.
A használni vágyás szökkent szárba a reformkorban a tetthazafiság és a rebellió jegyében. Akkor kevesen látták, maga Széchenyi és Kossuth sem, hogy e kettő milyen sorsszerűen kapaszkodik, fűződik egymásba itt, Közép-Európában. Az arányokat eltalálni: ez a politikus felelőssége errefelé. Ez volt a reformkorban, a huszadik században és ez ma is. Igazi nagy államférfi az lehet, aki a helyes arányokat megtalálja, és érvényesíti is! A tetthazafiság és ellenálló hazafiság egy célt szolgál. Ha ez a két gondolat két ellentétes tábort képez, elvesztünk. Dilemmák mindig lesznek: kiegyezni, beletörődni vagy ragaszkodni a negyvennyolchoz? Hódolat vagy eb ura fakó? Hiszen a „kiegyezés” után az építkezés ideje jött el. Iskoláink, korházaink, hídjaink, középületeink, vasútjaink legnagyobb része akkor épült. Csak ma már nem csukódnak az ablakok… Újjáépült az ország. Újjáépítette szimbólumait is: az esztergomi Bazilikát, a budai királyi Várat, ezer falu templomát. A „lehetőségek országa” volt Magyarország minden itt élő és bevándorló népnek. Itt, Európa közepén. Sikertörténet volt, és hogy nem lett jó vége, az csak részben a mi hibánk.
Ami utána történt: már inkább a rombolás. A széthúzás, önfeladás, kiszolgáltatottság. De a magyarság még ebben a letarolt, legyengített, megalázott állapotban is képes volt egy olyan szabadságharcra, amely tisztaságával és nemességével tűnt ki. A forradalomban, 1956-ban konkrétan megfogalmazták a semlegesség eszméjét. Ez csak úgy lehetett, hogy a magyarság még bízott magában.
Mindössze hatvan éve történt.
Utoljára akkor rombolták le a várost, a többi – főként lelki, szellemi, erkölcsi – rombolás már saját művünk. A kádári időszak – a felgyorsult világban – igen hatásosnak bizonyult. Sokan el is hitték, hogy az egy „harmadik út”. Épült akkor is az ország, de az összeomlás tragikus volt. A szocializmus történelmi kudarca után megint eljött az újjáépítés ideje. De bekövetkezett, amire nem számítottunk, mert nem figyeltünk eléggé. Kiraboltak. Ha valaha kellett a tetthazafiság és az ellenállás értelmes egyensúlya a politikában, akkor ma kell igazán. A tétek láthatóan emelkednek. Már nem „csak” a javaink, a nemzet, az ország léte forog kockán. Tudjuk, hogy a mi országunk szinte védtelenebbül állt 1990-ben az új kihívások előtt. Ennek dokumentálható történelmi okai vannak.
A rendszerváltoztatás óta sok időt, erőt vesztegettünk el. Alighanem ez a mostani nekiveselkedésünk az utolsó esélyünk. Ma is van megosztottság. Vannak, akik azt hirdetik, hogy tárjuk ki a kapuinkat. Olvadjunk egy nagy masszává, most a globalizmus jegyében. Volt már ilyen. Akkor császártól führerig a germán egység jegyében. Később cártól a főtitkárig a pánszlávizmus meg a kommunista világrendszer jegyében. Ma másként zajlanak a dolgok. Nem birodalmak hódítanak. A helytartókat nem Haynaunak, Veesenmayernek vagy Kádár Jánosnak hívják. Másként dolgoznak ma. Szerencsétlen, megtévesztett, jobb sorsra érdemes milliók kelnek útra, hogy új rabszolgák lehessenek, mert rabszolgának jobb lenni, mint megdögleni. S velük mi is azok legyünk. Úgy tűnik, ma már Európa is egy hatalmas ültetvény, amelyet be kell népesíteni.
Ha nem akarunk rabszolgák lenni, de cselédek sem, építkezzünk és álljunk ellent. Építsük újjá az önmagunkba vetett hitünket. Ne törődjünk bele a másodrangú európai polgár állapotba, mondván, hogy alattunk is vannak! Modern oktatás, egészségügy, kultúra, ipar és mezőgazdaság. Újjá kell építeni élni akarásunk szimbólumait is. Azt hiszik talán, hogy Itáliában a velencei harangtorony nem omlott már le? Nem hordták el a köveit? A huszadik században építették újjá, és ki tenné ma fel a kérdést: mennyibe került ez?
Azt hiszik, hogy a drezdai székesegyház nem semmisült meg? Mégis áll. Vagy a varsói óváros? A semmiből állították helyre. A párizsi Notre Dame ilyen pompában vészelte át az évszázadokat, köztük Robespierre-éket? Nagyon helyes, hogy nem építünk gigantikus templomokat, mint Bukarestben, Moszkvában vagy Nigériában. Felhőkarcolókat, mint Dubajban. Nincs rá szükség. De értékeinket helyreállítani, megóvni: erre szükség van.
Újjá kell építeni magunkat. Ehhez hozzátartoznak a szimbólumok is. Nem elegendőek, de szükségesek. Érdekes, hogy még 1945 után is tudtak erről valamit. Talán „Gerő, a hídverő” is. Hiszen szerkezetileg csaknem eredeti állapotában állították helyre a Szabadság hidat (egykor Ferenc József-híd), a Lánchidat és a Margit hidat is. Az értetlenek akkor is ágáltak, pedig az is újjáépítés volt. Hogy rossz irányt vett, megint nem csak a mi hibánk. Kádár már nem ejtett könnyet az Erzsébet hídért. Pedig hány illegális találkozót bonyolíthatott le a hídfőnél… Nem volt érzelgős ember.
Aki épít, hisz a jövőben. Megdöbbentő, hogy manapság nagy hangon azt kiabálják itt is, ott is: ne építs! Minek? Még nem mondják, de gondolják: minek, hiszen úgyis véged! Hiszen nincs jövőd! Elfogysz. Elöregedsz, elmenekülsz, kihalsz, sőt: megsülsz! Gátat se építs! A budai Vár maradjon romos állapotban. Nem kell múzeum! Stadion meg uszoda aztán főleg nem! Út sem, gyár sem, atomerőmű semmiképpen! Minek? Kinek kell itt még áram harminc év múlva? Van egy lebegő, helyét nem találó része a magyar értelmiségnek, amely nihilistább a valaha voltnál is, és amely így a legrosszabb magyar értelmiség. Ez a gyászos társaság összeomlást vizionál nap mint nap képernyőn, rádióban, lapokban, minden létező fórumon. Szinte már saját érdekeivel szemben is. Ne becsüljük le ennek hatását! Ez a hitványság sem új: zsoldot vár. A zsold biztosan érkezik is. De kitől? És meddig? Már jóval több mint ezer év tanulsága, hogy ennek csak rossz vége lehet. S jó, ha azok is megjegyzik ezt, akik tagadják, hogy a magyarság szükség és érték az emberiség földi útján.
Sokáig sikerült: a véres küzdelemben két királyunk is a csatatéren, karddal a kezében esett el. Várnában és Mohácsnál is. És százezernyi vitézünk, a magyarság színe java sokféle ránk kényszerített háborúban. A harcot elvesztettük. Nyugatról segítő kezet vártunk, de sokáig csak egy kisujj nyúlt felénk, és aztán már annyi sem.
Idomulni kellett, de már nem kultúrához, valláshoz: idegen hatalomhoz. Vagy esetleg megtéveszteni azt hódolattal, hízelkedéssel. (S persze élvezni ennek előnyeit). De megtanultuk! Nagyságról, küldetésről már alig esett szó, legfeljebb a ködös „harmadik útról”. A Bocskaiak, Tökölyek, Rákócziak, Zrínyiek, Wesselényiek kígyóinkat eltaposták volna. És milyen igazuk volt! De jött az új arisztokrácia, jöttek a kiszolgálók, a hitet, urat meg nyelvet is könnyen cserélők. Általában kurucok vagy labancok lettünk, de inkább a kettő között dideregve bujdosó magyarok.
A használni vágyás szökkent szárba a reformkorban a tetthazafiság és a rebellió jegyében. Akkor kevesen látták, maga Széchenyi és Kossuth sem, hogy e kettő milyen sorsszerűen kapaszkodik, fűződik egymásba itt, Közép-Európában. Az arányokat eltalálni: ez a politikus felelőssége errefelé. Ez volt a reformkorban, a huszadik században és ez ma is. Igazi nagy államférfi az lehet, aki a helyes arányokat megtalálja, és érvényesíti is! A tetthazafiság és ellenálló hazafiság egy célt szolgál. Ha ez a két gondolat két ellentétes tábort képez, elvesztünk. Dilemmák mindig lesznek: kiegyezni, beletörődni vagy ragaszkodni a negyvennyolchoz? Hódolat vagy eb ura fakó? Hiszen a „kiegyezés” után az építkezés ideje jött el. Iskoláink, korházaink, hídjaink, középületeink, vasútjaink legnagyobb része akkor épült. Csak ma már nem csukódnak az ablakok… Újjáépült az ország. Újjáépítette szimbólumait is: az esztergomi Bazilikát, a budai királyi Várat, ezer falu templomát. A „lehetőségek országa” volt Magyarország minden itt élő és bevándorló népnek. Itt, Európa közepén. Sikertörténet volt, és hogy nem lett jó vége, az csak részben a mi hibánk.
Ami utána történt: már inkább a rombolás. A széthúzás, önfeladás, kiszolgáltatottság. De a magyarság még ebben a letarolt, legyengített, megalázott állapotban is képes volt egy olyan szabadságharcra, amely tisztaságával és nemességével tűnt ki. A forradalomban, 1956-ban konkrétan megfogalmazták a semlegesség eszméjét. Ez csak úgy lehetett, hogy a magyarság még bízott magában.
Mindössze hatvan éve történt.
Utoljára akkor rombolták le a várost, a többi – főként lelki, szellemi, erkölcsi – rombolás már saját művünk. A kádári időszak – a felgyorsult világban – igen hatásosnak bizonyult. Sokan el is hitték, hogy az egy „harmadik út”. Épült akkor is az ország, de az összeomlás tragikus volt. A szocializmus történelmi kudarca után megint eljött az újjáépítés ideje. De bekövetkezett, amire nem számítottunk, mert nem figyeltünk eléggé. Kiraboltak. Ha valaha kellett a tetthazafiság és az ellenállás értelmes egyensúlya a politikában, akkor ma kell igazán. A tétek láthatóan emelkednek. Már nem „csak” a javaink, a nemzet, az ország léte forog kockán. Tudjuk, hogy a mi országunk szinte védtelenebbül állt 1990-ben az új kihívások előtt. Ennek dokumentálható történelmi okai vannak.
A rendszerváltoztatás óta sok időt, erőt vesztegettünk el. Alighanem ez a mostani nekiveselkedésünk az utolsó esélyünk. Ma is van megosztottság. Vannak, akik azt hirdetik, hogy tárjuk ki a kapuinkat. Olvadjunk egy nagy masszává, most a globalizmus jegyében. Volt már ilyen. Akkor császártól führerig a germán egység jegyében. Később cártól a főtitkárig a pánszlávizmus meg a kommunista világrendszer jegyében. Ma másként zajlanak a dolgok. Nem birodalmak hódítanak. A helytartókat nem Haynaunak, Veesenmayernek vagy Kádár Jánosnak hívják. Másként dolgoznak ma. Szerencsétlen, megtévesztett, jobb sorsra érdemes milliók kelnek útra, hogy új rabszolgák lehessenek, mert rabszolgának jobb lenni, mint megdögleni. S velük mi is azok legyünk. Úgy tűnik, ma már Európa is egy hatalmas ültetvény, amelyet be kell népesíteni.
Ha nem akarunk rabszolgák lenni, de cselédek sem, építkezzünk és álljunk ellent. Építsük újjá az önmagunkba vetett hitünket. Ne törődjünk bele a másodrangú európai polgár állapotba, mondván, hogy alattunk is vannak! Modern oktatás, egészségügy, kultúra, ipar és mezőgazdaság. Újjá kell építeni élni akarásunk szimbólumait is. Azt hiszik talán, hogy Itáliában a velencei harangtorony nem omlott már le? Nem hordták el a köveit? A huszadik században építették újjá, és ki tenné ma fel a kérdést: mennyibe került ez?
Azt hiszik, hogy a drezdai székesegyház nem semmisült meg? Mégis áll. Vagy a varsói óváros? A semmiből állították helyre. A párizsi Notre Dame ilyen pompában vészelte át az évszázadokat, köztük Robespierre-éket? Nagyon helyes, hogy nem építünk gigantikus templomokat, mint Bukarestben, Moszkvában vagy Nigériában. Felhőkarcolókat, mint Dubajban. Nincs rá szükség. De értékeinket helyreállítani, megóvni: erre szükség van.
Újjá kell építeni magunkat. Ehhez hozzátartoznak a szimbólumok is. Nem elegendőek, de szükségesek. Érdekes, hogy még 1945 után is tudtak erről valamit. Talán „Gerő, a hídverő” is. Hiszen szerkezetileg csaknem eredeti állapotában állították helyre a Szabadság hidat (egykor Ferenc József-híd), a Lánchidat és a Margit hidat is. Az értetlenek akkor is ágáltak, pedig az is újjáépítés volt. Hogy rossz irányt vett, megint nem csak a mi hibánk. Kádár már nem ejtett könnyet az Erzsébet hídért. Pedig hány illegális találkozót bonyolíthatott le a hídfőnél… Nem volt érzelgős ember.
Aki épít, hisz a jövőben. Megdöbbentő, hogy manapság nagy hangon azt kiabálják itt is, ott is: ne építs! Minek? Még nem mondják, de gondolják: minek, hiszen úgyis véged! Hiszen nincs jövőd! Elfogysz. Elöregedsz, elmenekülsz, kihalsz, sőt: megsülsz! Gátat se építs! A budai Vár maradjon romos állapotban. Nem kell múzeum! Stadion meg uszoda aztán főleg nem! Út sem, gyár sem, atomerőmű semmiképpen! Minek? Kinek kell itt még áram harminc év múlva? Van egy lebegő, helyét nem találó része a magyar értelmiségnek, amely nihilistább a valaha voltnál is, és amely így a legrosszabb magyar értelmiség. Ez a gyászos társaság összeomlást vizionál nap mint nap képernyőn, rádióban, lapokban, minden létező fórumon. Szinte már saját érdekeivel szemben is. Ne becsüljük le ennek hatását! Ez a hitványság sem új: zsoldot vár. A zsold biztosan érkezik is. De kitől? És meddig? Már jóval több mint ezer év tanulsága, hogy ennek csak rossz vége lehet. S jó, ha azok is megjegyzik ezt, akik tagadják, hogy a magyarság szükség és érték az emberiség földi útján.