Domonkos László

Vélemény és vita

Új váradi regestrum

Meseváros, mondja pályatársam, ki most jár először Szent László királyunk városában.

Mi ketten ifjabb barátommal már sokadszor vagyunk itt, de Nagyvárad tényleg Párizs, és egyáltalán nem csak Pece-parti értelemben és dimenzióban: nem ereszt. Igaza van Dutka Ákosnak: mindig is „úgy ült ez a város Erdély nyugati ablakában, hátával a bihari havasoknak fordulva, mint egy franciásan bájos, könnyelmű, de szemtelenül tehetséges, daloló sanzonett, két lázas, remegő karját kinyújtva a Sárrét, a Berettyó-völgy zsíros káptalani földjei felé. Nem lengett körülötte Kolozsvár vagy Kassa történelmi levegője; nem szabdalták testét Szeged széles utcái, nem nyűgözte Debrecen fülledt nyugalma”. Múltjánál – még történelmi levegőtlenségben is – csak a régmúltja varázslatosabb, vissza legalább a 13. századig, midőn ama híres, tanult nyelvemlékünk, a korabeli hely- és személynévlajstromokat tartalmazó, nevezetes Váradi Regestrum született s fennmaradt.

A közelmúltig s a jelenig jutván azon kell kapnunk magunkat, hogy nem szabadulhatunk a jótékony élmény-oxigénpalackoktól. Ezek nemcsak enyhítik a históriai levegőtlenséget, de át is röpítenek a légszomjos nehézségperiódusokon. Mert bár a Ceausescu-korabeli panelrengeteg iszonyata a külvárosokban és a harminc százalék alá zuhant – a hetven-nyolcvan éve még kilencven fölötti – magyarság aránya a városban, váltig még tervezetekben sem igen létező partiumi autonómia és németes precizitással kiirtott magyar utcanevek és újonnan telepített „ősi” szobrok, Isoif Vulcantól Aurel Lazarig – csak el kell indulni. Ennyi az egész. Nekiindulni a városnak korán reggel, és máris minden meg- és visszaváltozik. Máris előttünk az új, a legújabb lajstrom. A mai váradi regestrum.

Hideg van és nyirkosság, de éjszakai eső utáni tiszta, friss levegő, csak úgy zúdul be keletről, a Királyhágó felől. Tökéletes vasárnapi néptelenség, a korai órán lépteink magányosan koppannak a Sebes-Körös parti, álomszép sétányon, a gyaloghíd melletti, persze zárt újságoskioszkban Kiskegyedet, Storyt meg receptkönyveket kapni. A manapság mittudoménmilyen nevet viselő Szent László-híd és környéke ugyan a felújítás-átépítés miatt háborús barikádhoz hasonlít, itt át sem lehet menni a túlsó partra, de idelátszik a Fekete Sas-palota és a monumentális zsinagóga és a Szent László-templom, a hatalmas téren jócskán a nagy király szobra helyére erőltetett Mihail Viteazul (amúgy:Vitéz Mihály, bizony!) lovas szobra fölé magasodva. A Bémer téren, jellegtelen üzletek a pompás kávéházak helyén, de Adyék Emkéje rendületlenül a régi, a színház nemkülönben, előtte Szigligeti Edével, kétoldalt a vaslépcsőkkel – ideköltözött Vígszínház, pestiesch ízek nélkül. A főutca hivalkodó eleganciája, így üresen is. És amott, igen, amott… ott vannak. Mind a négyen. Együtt, csoportban. Oda lehet ülni közéjük és szóba állni velük. Meg is tesszük. Vizes minden, de annyi baj legyen, cseppfolyós pillanatnyi állapotokból mindig lehet szilárd, értelmes jelent és jövőt esztergálni. Most is. Már magyarázzuk Bandi bátyánknak, hogy szilágysági magyar gyerek létére hogyan és miként és Csucsa és a Székely Hadosztály és a Kosztolányi-vita és modorosságok, Jászi Oszkár meg a szabadkőművesek, Dénes Zsófia meg a Léda férje, az Ödön, meg a többi. Közben igazolásért oda kell fordulni Gyula bátyánkhoz, ki csöndesen és szokott méla szomorúságával figyel, a Tiszát látja errefelé is, a folyó nyári, csodás illatát érzi, tovatűnt női mosolyokkal és rendületlenül búcsújáró alsóvárosi magyar néppel. A kissé piperkőc Emőd mellett pipájával a kézben itt van Dutka is, írja tovább Nagyváradot, a Holnap városát, mi meg közben azon gondolkodunk, vajon ők, a Holnaposok-é itt a Holnap vagy valami más, mibe torkollik, mivel végződik hát ez a mostani váradi regestrum, de megyünk tovább, vissza, a Partiumi Keresztény Egyetem vagy a Lorántffy Zsuzsanna Református Központ vagy a pesti Városliget felé, mindegy, mert kéregető nénike tűnik föl a néptelen főutcán, felénk szaporázza lépteit, és most különösen nem akarunk találkozni vele.