Új tanév, új esély

De lehet-e más a fő cél, amikor – s ezt a szaktárcánál sem tagadják – rettenetes különbségek vannak még mindig a lehetőségekben, kilátásokban, a szerint, hová születik egy gyermek.

Ebből a szempontból pedig hatalmas lépés a hároméves kortól kötelezővé tett óvodáztatás. Esélyt ad sok százezer kisgyereknek a rendszeres étkezésre, ellenőrzött minőségű táplálékból, esélyt ad a hozzászokásra egy normális napirendhez, és esélyt ad a megfelelő szocializációra.

Köszönés, kulturált kommunikáció, személyes higiénia, közlekedés, öltözködés, versek, dalok stb. – számtalan dolog van, amelynek tanulását nem elég az iskolában vagy az óvoda utolsó évében elkezdeni, illetve azok, akik csak akkor kezdenék, mérhetetlen hátránnyal indulnak a rendezett családokból érkező gyerekekkel szemben.

Viszont az nem lehetséges, hogy csupán a hátrányos helyzetűek számára tegyék kötelezővé az óvodába járást, hiszen az súlyos diszkrimináció lenne.

Azt hiszem, mindez a többségnek világos. Ezért nehezen elfogadható a felháborodás, amely az intézkedést kíséri. Jól szituált anyukák a döntési szabadságuk korlátozását sérelmezik, mondván, elszakítják tőlük csemetéjüket. Eközben könnyedén figyelmen kívül hagyják a más esetekben előszeretettel citált pszichológusok véleményét, amely szerint a háromévesek nagy része már igényli a közösséget, azaz nem elegendő számára a szülők társasága. Akadnak persze gyerekek, akikre ez nem igaz, vagy más okból nem javasolt az óvoda, de hát pont ezért van mód felmentést kérni.

Ugyanakkor az internetes női csevegőoldalak panaszáradatában előkelő helyen szerepel az „agyamra megy a gyerek, folyton nyaggat valamiért, nincs egy nyugodt percem sem a házimunkára, a bevásárlásra, önmagamra, vagy hogy a kistestvérével foglalkozzak” téma, s a problémát nem kevesen bébiszitterrel vagy magánóvodával orvosolták. Most pedig azért háborognak, mert kötelező az ovi, legalább is délelőtt, tehát napi négy órában.

Nos, egy hároméves gyerek tíz-tizenkét órát alszik egy nap, tehát legalább tizenkettőt ébren van, ha ebből négy órát az óvodában tölt, akkor az édesanyja még mindig gyönyörködhet benne nyolc órán keresztül…

Lehet, hogy azért nem értem a felháborodást, mert közel sem tartom magam tökéletes anyának, sosem gondoltam, hogy más nem képes vigyázni a gyerekeimre, nem gondoltam, hogy csak az én főztömtől nőnek nagyra, és nem gondoltam, hogy egész álló nap korosztályra szabott játékokat és fejlesztő programokat tudok nyújtani nekik. Az öt gyermekem összesen hét óvodába járt, voltak jobb és kevésbé jó intézmények, ám olyan egy sem, amelyiknél úgy éreztem volna, hogy napi négy óra alatt helyrehozhatatlan kárt tesznek a srácaimban.

Az egyen állampolgárrá nevelés, a nemzeti agymosás korai elkezdéséről szóló eszmefuttatások pedig csak olyanoktól származhatnak, akiknek fogalmuk sincs, mi zajlik egy óvodában. Vajon miért lenne egy ötévesből „orbánista”, attól, hogy megtanulja bekötni a cipőfűzőjét, vagy miért válna jobboldali szavazóvá egy négyéves a fogmosás elsajátításával? Mint ahogy az évszakokkal való ismerkedés, az étkezőasztal leszedése, vagy a színes ceruzák használata sem vezet a kormánypártok iránti rokonszenvhez. Ostoba hangulatkeltés folyik, mint oly sokszor, s most sem számít az, ami a legfontosabb lenne: a gyerekek érdeke.

És a legszomorúbb, hogy pedagógusok is bírálják a lépést, azzal érvelve, bőven elég az iskola előtt egy évvel bekerülni az intézményesített nevelésbe. Ez, sajnos, nem mindenkire igaz, s ezt éppen nekik kellene a legjobban tud­niuk és propagálniuk, ha valóban elhivatottak az esélyteremtést illetően.

Az viszont tény, hogy három-négy évesekkel foglalkozni az óvodában bizony jóval nehezebb, mint a nagyobbakkal. Több segítséget, odafigyelést igénylő feladat. Ezért most minden az óvodapedagógusokon és dadusokon múlik. Nekik kell megtölteniük a kereteket szakmai tudással és sok-sok szeretettel. Kívánjunk nekik rengeteg türelmet és kitartást.

S ugyanígy a tanítóknak, tanároknak is. Mert nem a politikusi frázisok tehetik esélyteremtőbbé a köznevelést, hanem a benne dolgozók.