Vélemény és vita
Új mese február végén
Apáink, nagyapáink nemzedékének a poklokat nemcsak megélnie kellett, de hallgatni, netán – iszonyat – hazudozni is róla
Van József Attilának egy verse, amelyet még ma sem nagyon szoktak emlegetni. Pedig legalább annyira kéne – így február vége felé pláne –, mint anno a Mondd, mit érlelt vagy A város peremént.
„Világosítsd föl gyermeked: / a haramiák emberek; / a boszorkák – kofák, kasok. (Csahos kutyák nem farkasok!) / (…) És vigasztald meg, ha vigasz / a gyermeknek, hogy így igaz. / Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét - / mivelhogy rend kell a világba, /a rend pedig arravaló, /hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.”
Annak idején – valamikor 1969 tavaszán-nyarán, 18 éves korom táján – korszakos, megrendítő volt a Világosítsd föl felfedezése. Egy zseniális magyar költő, a nagyok legnagyobbja, kimondta, leírta (1936-ban!) a dolgok leglényegét. A ki nem mondhatót, a mindenki által tudott, sejtett, érzett legszörnyűbb titkot. Amiben éltünk 1969-ben és bizony még 1979-ben is, és még tovább is jó darabig. Attilánk életében persze még új, igaz mesének számított a fasiszta kommunizmus kifejezés, az meg különösen, ami mögötte rejlett, hiszen a sztálini szörnyállam szovjet valóságát még jóval később is a rengeteg hasznos idióta egészen másnak vélte, mint ami volt: a fasizmus sajátságos vörös változata, rettenetesebb, mint a hitleri, sokkal hosszabb ideig tartó, még több áldozattal – de leginkább: kísértetiesen azonos jellemzőkkel.
Persze nemcsak Attila életében új ez a mese. Új az bizony még most is, legyen ez bármily hihetetlen, új még azután is, hogy átélni kényszerültünk – ez jutott eszembe, amikor a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából jártam a partiumi helységeket, az érmelléki borról híres Érmihályfalvát, Arany János hű Nagyszalontáját vagy éppen a váltig csodás Nagyváradot, ahol a Lórántffy Zsuzsanna református gimnázium három osztályának tanulói meredtek rám ugyanolyan rémült-hitetlenkedő szemekkel, mint korábban szegedi vagy budapesti sorstársaik, ha a vörös fasizmus rémtetteiről, a Gulag valóságáról hallottak ezt-azt, ha Kolima és Norilszk és Magadan, majd Recsk, Ohat-Pusztakócs, Tiszaistvánfalva (azelőtt Backi Jarek), a Duna-delta, Goli Otok szigete és a többi került szóba. Mert Auschwitzot, Buchenwaldot, Dachaut mindenki ismeri. De az imént felsoroltakat szinte senki. És hazaérkezve a Kairosz Kiadó Nyolcszázezer című, a Gulag-túlélőkkel folytatott beszélgetéseket tartalmazó, kitűnő kötetének bemutatóján ülve megint azzal kellett szembesülnöm, hogy Kárpát-medencei hazánkból, az itt élő magyarságból majdnem egymillió – kilencszáznyolcvanezer – ember lett az új mese áldozata (ebből nyolcszázezren a mai országterületről). És azzal, hogy lám, egy bácskai magyar–német asszony meg ugyanarról írt, amiről annak idején a dél-alföldi sajtófotósok ma már klasszikus doyenje, áldott emlékezetű Somogyiné Magdika nekem külön, bizalmasan, suttogva mesélt: a járeki irtózatos haláltáborról. Igen, nem lett a gyerek hiába, következtethetünk keserűen, és ennyire nem volt semmi sem szabad, ami jó – apáink, nagyapáink nemzedékének a poklokat nemcsak megélnie kellett, de még vérlázító módon hallgatni, netán – iszonyat – hazudozni is róla. Hogy „hibák” történtek a szocializmus építése során, ugyebár. Meg hasonlók. Holott úgy igaz, ahogyan az egyik legszebb magyar novella, Lengyel József Kicsi, mérges öregúr című írása végződik: az égitesteket békésen tanítgató öreg professzor áldozatul esik a terrornak, és eltűnik ebből a földi árnyékvilágból – de utána „a bolygók tanításának törvényszerűségeit követték, és nem fordultak ki a tengelyükből”.
Nem, nem fordult ki semmi a tengelyéből – pedig ennyi rémség, a kommunizmus álságosan iszonyú uralmának ezermilliós áldozatától még a világnak is ki kellett volna fordulnia a négy sarkából. Így február vége felé, tudjuk, emléknapok jönnek és múlnak – a régi-új mese meg marad. Ismeretlenül, még mindig szinte kibeszéletlenül. És – újfent a legeslegnagyobb előtt tisztelegve – „lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon”.
„Világosítsd föl gyermeked: / a haramiák emberek; / a boszorkák – kofák, kasok. (Csahos kutyák nem farkasok!) / (…) És vigasztald meg, ha vigasz / a gyermeknek, hogy így igaz. / Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét - / mivelhogy rend kell a világba, /a rend pedig arravaló, /hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.”
Annak idején – valamikor 1969 tavaszán-nyarán, 18 éves korom táján – korszakos, megrendítő volt a Világosítsd föl felfedezése. Egy zseniális magyar költő, a nagyok legnagyobbja, kimondta, leírta (1936-ban!) a dolgok leglényegét. A ki nem mondhatót, a mindenki által tudott, sejtett, érzett legszörnyűbb titkot. Amiben éltünk 1969-ben és bizony még 1979-ben is, és még tovább is jó darabig. Attilánk életében persze még új, igaz mesének számított a fasiszta kommunizmus kifejezés, az meg különösen, ami mögötte rejlett, hiszen a sztálini szörnyállam szovjet valóságát még jóval később is a rengeteg hasznos idióta egészen másnak vélte, mint ami volt: a fasizmus sajátságos vörös változata, rettenetesebb, mint a hitleri, sokkal hosszabb ideig tartó, még több áldozattal – de leginkább: kísértetiesen azonos jellemzőkkel.
Persze nemcsak Attila életében új ez a mese. Új az bizony még most is, legyen ez bármily hihetetlen, új még azután is, hogy átélni kényszerültünk – ez jutott eszembe, amikor a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából jártam a partiumi helységeket, az érmelléki borról híres Érmihályfalvát, Arany János hű Nagyszalontáját vagy éppen a váltig csodás Nagyváradot, ahol a Lórántffy Zsuzsanna református gimnázium három osztályának tanulói meredtek rám ugyanolyan rémült-hitetlenkedő szemekkel, mint korábban szegedi vagy budapesti sorstársaik, ha a vörös fasizmus rémtetteiről, a Gulag valóságáról hallottak ezt-azt, ha Kolima és Norilszk és Magadan, majd Recsk, Ohat-Pusztakócs, Tiszaistvánfalva (azelőtt Backi Jarek), a Duna-delta, Goli Otok szigete és a többi került szóba. Mert Auschwitzot, Buchenwaldot, Dachaut mindenki ismeri. De az imént felsoroltakat szinte senki. És hazaérkezve a Kairosz Kiadó Nyolcszázezer című, a Gulag-túlélőkkel folytatott beszélgetéseket tartalmazó, kitűnő kötetének bemutatóján ülve megint azzal kellett szembesülnöm, hogy Kárpát-medencei hazánkból, az itt élő magyarságból majdnem egymillió – kilencszáznyolcvanezer – ember lett az új mese áldozata (ebből nyolcszázezren a mai országterületről). És azzal, hogy lám, egy bácskai magyar–német asszony meg ugyanarról írt, amiről annak idején a dél-alföldi sajtófotósok ma már klasszikus doyenje, áldott emlékezetű Somogyiné Magdika nekem külön, bizalmasan, suttogva mesélt: a járeki irtózatos haláltáborról. Igen, nem lett a gyerek hiába, következtethetünk keserűen, és ennyire nem volt semmi sem szabad, ami jó – apáink, nagyapáink nemzedékének a poklokat nemcsak megélnie kellett, de még vérlázító módon hallgatni, netán – iszonyat – hazudozni is róla. Hogy „hibák” történtek a szocializmus építése során, ugyebár. Meg hasonlók. Holott úgy igaz, ahogyan az egyik legszebb magyar novella, Lengyel József Kicsi, mérges öregúr című írása végződik: az égitesteket békésen tanítgató öreg professzor áldozatul esik a terrornak, és eltűnik ebből a földi árnyékvilágból – de utána „a bolygók tanításának törvényszerűségeit követték, és nem fordultak ki a tengelyükből”.
Nem, nem fordult ki semmi a tengelyéből – pedig ennyi rémség, a kommunizmus álságosan iszonyú uralmának ezermilliós áldozatától még a világnak is ki kellett volna fordulnia a négy sarkából. Így február vége felé, tudjuk, emléknapok jönnek és múlnak – a régi-új mese meg marad. Ismeretlenül, még mindig szinte kibeszéletlenül. És – újfent a legeslegnagyobb előtt tisztelegve – „lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon”.