Néha azon kapom magam, hogy régi kedves könyveket veszek elő, évtizedekkel ezelőttről, boldog ifjúsági olvasmányokat éppúgy, mint klasszikusokat vagy nagy intellektuális ébredéssel megajándékozó darabokat, a Tüskevárt, a Most és mindörökkét és az Iskola a határont, vagy éppenséggel A láthatatlan embert, A kőszívű ember fiait vagy a Zabhegyezőt. Így került a kezembe a minap „a” Gárdonyi-mű, minden idők alighanem legnagyobb ifjúságot-hazaszeretre-nevelő óriásdarabja, az Egri csillagok.
Amikor olvasni kezdtem („Hol terem a magyar vitéz?”) előbb még azt hittem, ama réges-régi – 1961-es kiadású – művet lapozom (Móra Ferenc Kiadó, mi más?), ám később elbizonytalanodtam: nem biztos, hogy ez így van. Nem sokkal korábban olvastam a hírt, hogy egy harminchárom éves liberális olasz hölgy autóstoppal utazott a Közel-Keletre, azzal a nemes szándékkal, hogy tanúságot tegyen arról, hogy a muszlimok békés, barátságos és szelíd emberek, az iszlám pedig a béke vallása, ám szegénykét a törökországi Gebze városához közel találták meg, megerőszakolva és meggyilkolva. Most meg itten a könyvben azt olvasom (147. o.): „…az ő szentírásuk nem a mienk, a mienk nem az övék. Az ő szentírásuk az, hogy a keresztény letiporni való!”
Recep Tayyip Erdogan török elnök nemrégiben ígéretet tett: mindenben együttműködik az Európai Unióval, és segít (végtére is, tudjuk és emlékszünk, az úttörő ahol tud, segít). A könyvben meg Gábor pap azt mondja, midőn szép szavakkal fogadkoznak néki („megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat”): „Jumurdzsák, te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, s engem bolondnak gondolsz. Avagy azt véled, nem tudom én, mit mond a Korán a gyaúrnak fogadott esküről?” (54. o.) Püff neki. Most akkor mi van, polgártársaim?
Igaz, Gárdonyi némileg megnyugtat, méghozzá már a nagy mű legelején. Azt írja, „hol van már az két gyermek, hol? És hol a török és mindazok az emberek, akik ebben a könyvben eléd jönnek, mozognak, cselekszenek, beszélnek, nevetnek vagy jajgatnak? Por az mind”. Mégsem tudok gondtalanul gondolni huszonéves gyermekeim jövőjére – sőt, még pályatársaim és jómagam írásainak sorsára sem, nem is beszélve szépszámú régi nagyjainkról, klasszikusainkról, kultúránkról, magyar nemzeti és keresztény hagyományainkról, Pázmány Péter vitairataitól Arany János Őszikékjéig, Balassi Bálint Döbrentei Kornélt megihlető vitézségétől József Attila Ódájának csodájáig, vagy az Iskola a határon mindenség-fenségéig. És tovább. Mert nagyon úgy tűnik, a réges-régi életek, a história hősei és történései nem csak múlandók. Hanem éppen, hogy több történés – rémlik –, éppoly halhatalan és mindig újjászülető, mint a nagy klasszikusok vagy maga az emberiség kultúrája, a magyarság életereje és az emberi természet időtlen gyarlóságainak sorozata. Hát akkor?
Szóval, ha el lehetne intézni ama régmúlt pogány keresztény harcos ügyeket azzal, hogy „ó idők, ó erkölcsök”… Ábránd, illúzió. Éppen mert „ó idők, ó erkölcsök”. Lapozgatom a művet, amely több mint száz esztendeje magyar nemzedékek sorának adott páratlan élményt, és mint a nagy ideálok általában, hajszálpontos lenyomata legnagyobb adományunk – az emberi erkölcs és a valóság elválaszthatatlanul összefonódott egységének. Annak, amit eszménynek, minimum kétezer esztendő moráljának és egy minimum ezer-egynéhányszáz éves nemzet egyik legfontosabb élettér-kapaszkodójának mondhatunk. Lapozgatom ezt a féltett kincset és belátom ugyan, hogy Gergely és Éva és Dobó és Jumurdzsák és a szultán és az egri asszonyok meg mindenki „por az mind” – de valami fura, a bőrünkön naponta érezhető újjászületés hullámaitól érzem megrengetve magunkat. Por az mind, persze, tovatűnt a réges-régi törökvilág Magyarországon, csakhogy 2016 télvégi Magyarországán, rémlik, mindinkább elemi erővel kísért igen sok minden. És bevallom, nekem váltig, úgy tíz-tizenkét éves korom óta az a Pető Gáspár hadnagy a kedvencem, aki azt mondja, a magyar „olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban szikrázik”. Meg aztán, ehhez kapcsolódva – nem mellékesen –, „eb ura kontyos!”. Hát igen, valahogy így… Ez a lényeg. Még akkor is, ha már egy ideje olykor körülnézve, tényleg nem tudható, hogy mindaz, ami előttünk áll, netán egy új Egri csillagok? Vagy ez csak a régi?
Amikor olvasni kezdtem („Hol terem a magyar vitéz?”) előbb még azt hittem, ama réges-régi – 1961-es kiadású – művet lapozom (Móra Ferenc Kiadó, mi más?), ám később elbizonytalanodtam: nem biztos, hogy ez így van. Nem sokkal korábban olvastam a hírt, hogy egy harminchárom éves liberális olasz hölgy autóstoppal utazott a Közel-Keletre, azzal a nemes szándékkal, hogy tanúságot tegyen arról, hogy a muszlimok békés, barátságos és szelíd emberek, az iszlám pedig a béke vallása, ám szegénykét a törökországi Gebze városához közel találták meg, megerőszakolva és meggyilkolva. Most meg itten a könyvben azt olvasom (147. o.): „…az ő szentírásuk nem a mienk, a mienk nem az övék. Az ő szentírásuk az, hogy a keresztény letiporni való!”
Recep Tayyip Erdogan török elnök nemrégiben ígéretet tett: mindenben együttműködik az Európai Unióval, és segít (végtére is, tudjuk és emlékszünk, az úttörő ahol tud, segít). A könyvben meg Gábor pap azt mondja, midőn szép szavakkal fogadkoznak néki („megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat”): „Jumurdzsák, te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, s engem bolondnak gondolsz. Avagy azt véled, nem tudom én, mit mond a Korán a gyaúrnak fogadott esküről?” (54. o.) Püff neki. Most akkor mi van, polgártársaim?
Igaz, Gárdonyi némileg megnyugtat, méghozzá már a nagy mű legelején. Azt írja, „hol van már az két gyermek, hol? És hol a török és mindazok az emberek, akik ebben a könyvben eléd jönnek, mozognak, cselekszenek, beszélnek, nevetnek vagy jajgatnak? Por az mind”. Mégsem tudok gondtalanul gondolni huszonéves gyermekeim jövőjére – sőt, még pályatársaim és jómagam írásainak sorsára sem, nem is beszélve szépszámú régi nagyjainkról, klasszikusainkról, kultúránkról, magyar nemzeti és keresztény hagyományainkról, Pázmány Péter vitairataitól Arany János Őszikékjéig, Balassi Bálint Döbrentei Kornélt megihlető vitézségétől József Attila Ódájának csodájáig, vagy az Iskola a határon mindenség-fenségéig. És tovább. Mert nagyon úgy tűnik, a réges-régi életek, a história hősei és történései nem csak múlandók. Hanem éppen, hogy több történés – rémlik –, éppoly halhatalan és mindig újjászülető, mint a nagy klasszikusok vagy maga az emberiség kultúrája, a magyarság életereje és az emberi természet időtlen gyarlóságainak sorozata. Hát akkor?
Szóval, ha el lehetne intézni ama régmúlt pogány keresztény harcos ügyeket azzal, hogy „ó idők, ó erkölcsök”… Ábránd, illúzió. Éppen mert „ó idők, ó erkölcsök”. Lapozgatom a művet, amely több mint száz esztendeje magyar nemzedékek sorának adott páratlan élményt, és mint a nagy ideálok általában, hajszálpontos lenyomata legnagyobb adományunk – az emberi erkölcs és a valóság elválaszthatatlanul összefonódott egységének. Annak, amit eszménynek, minimum kétezer esztendő moráljának és egy minimum ezer-egynéhányszáz éves nemzet egyik legfontosabb élettér-kapaszkodójának mondhatunk. Lapozgatom ezt a féltett kincset és belátom ugyan, hogy Gergely és Éva és Dobó és Jumurdzsák és a szultán és az egri asszonyok meg mindenki „por az mind” – de valami fura, a bőrünkön naponta érezhető újjászületés hullámaitól érzem megrengetve magunkat. Por az mind, persze, tovatűnt a réges-régi törökvilág Magyarországon, csakhogy 2016 télvégi Magyarországán, rémlik, mindinkább elemi erővel kísért igen sok minden. És bevallom, nekem váltig, úgy tíz-tizenkét éves korom óta az a Pető Gáspár hadnagy a kedvencem, aki azt mondja, a magyar „olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban szikrázik”. Meg aztán, ehhez kapcsolódva – nem mellékesen –, „eb ura kontyos!”. Hát igen, valahogy így… Ez a lényeg. Még akkor is, ha már egy ideje olykor körülnézve, tényleg nem tudható, hogy mindaz, ami előttünk áll, netán egy új Egri csillagok? Vagy ez csak a régi?