Tusnádfürdő 2.0

Az egyik, hogy a globális visszhang, a miniszterelnök megnyilvánulásával kapcsolatos reakciók minden eddiginél intenzívebbek, illetve élesebbek voltak. A másik, hogy látszik, valójában nem vitáról van szó, hanem megtorló akciókról. Ráadásul ez – paradox módon – éppen azok részéről nyilvánul meg, akik közben fennen hirdetik, hangoztatják, hogy akciójukkal éppen a liberális demokráciát kívánják megvédeni Orbán Viktorral szemben.

Kétségtelen, hogy akár mulatságos is lehetne, ahogyan a globális véleményhatalmi rendszerként működő média, illetve e hatalom különböző rendű-rangú kiszolgálói a „liberális demokrácia” nevében ítélik el miniszterelnökünket, és követelnek szank­ciókat Magyarország ellen. Viszont éppen ez utóbbi miatt már semmiképpen sem tarthatjuk viccesnek. Mégpedig azért nem, mert arra utal, arról árulkodik, hogy a „liberális demokrácia” nagy hatalmú hívei, noha erre őket senki sem hatalmazta fel, alig burkoltan uszítanak egy teljességgel legitim, demokratikus felhatalmazással bíró politikai személyiség uralmának megdöntésére. Azt hiszem, ez a drámai fejlemény alapos indokot ad arra, hogy kicsit újra szemügyre vegyük a kérdést, illetve a beszédet a globális fogadtatás szempontjából. És amennyire ez lehetséges, minél kevesebb indulattal és haraggal tegyük, noha ez egyáltalán nem könnyű feladat.

Bár nagyon nehéz jóhiszeműnek maradni, de ha ezt az utat választjuk, akkor első lépésként szeretnénk az Orbán Viktort hevesen bírálók figyelmét felhívni az alábbiakra. Legelőször is arra, hogy az ország miniszterelnö­kének jogában áll, hogy az általa irányított ország politikai berendezkedéséről véleményt alkosson, mondjon, és ezt, gondolom, a liberális demokrácia hívei aligha vonhatják kétségbe. Másrészt jogában áll az is, hogy kritika tárgyává tegye azt a rendszert, amely (meglátása szerint) az elmúlt huszonöt esztendőben semmiféle felemelkedést sem hozott a magyar társadalom többsége számára, sőt inkább egyre fenyegetőbb lecsúszással járt. Különösen akkor van erre, ehhez joga, ha két egymást követő választáson kétharmados többséggel megválasztott miniszterelnökként a választók többségének véleményével alighanem egybecseng ez a kritika. Hiszen ebben az esetben csupán összefoglalja választóinak az (őt kormányzati cselekvésre felhatalmazó) akaratát.

Csak remélni merem, hogy eddig a legkényesebb ízlésű liberális demokrata sem igen találhatott logikai hibát abban, amint fentebb leírtam.

Végül a harmadik, leglényegesebb és egyben legkényesebb kérdés: a kormányfőnek bizony joga van felvetnie az alkalmatlannak bizonyult vagy vélt rendszernek a megváltoztatását, esetleg módosítását. Főleg, ha úgy véli, hogy az adott berendezkedés képtelen méltóbbá tenni egy emberi közösség életét.

Orbán Viktor mindössze az imént felsorolt jogaival élt, ezt a „bűnt követte el”, márpedig ez bőven a liberális demokrácia szabályai által megengedett kommunikációs tér határain belül van. Vagyis ott kellene lennie. Akkor meg mi a baj?

Még mindig megengedhetetlenül jóhiszemű módon megítélve, vizsgálva a fejleményeket, a „baj” oka valószínűleg a következő. Az elmúlt fél évszázad során lassan, de biztosan tau­tológiává vált a liberális demokrácia, olyan fogalommá, amelyről evidens feltételezni, hogy, mintegy „automatikusan”, önmagát legitimálja majd az idők végezetéig. Vagyis a nyugatias közgondolkodás, nem először történelme során, újra beleesett abba a csapdába, amelynek lényege az a vélekedés, amely szerint: „na végre, itt a történelem vége, most aztán olyan berendezkedésben élünk, amely után nem jöhet más, hisz ez maga a megvalósult tökély vagy Hegel logikájával szólva a világszellem végső formája. Talán nem is sejti Francis Fukuyama amerikai filozófus, hogy milyen óriási szolgálatot tett Orbán Viktornak azzal, hogy személyesen nyilatkozott meg ebben a vitában. Az említett gondolkodó írta meg ugyanis évtizedekkel ezelőtt azt a korszakos jelentőségű művet, amelyben a történelem végét vizionálta, és amelyben jó két évtizeddel ezelőtt a liberális demokrácia örök és végleges uralmát feltételezte. Más kérdés, hogy művét több jelentős kortársa kritizálta. Ezzel együtt is ő – s mostani felszólalása – a legjobb példa arra, hogy a nyugati gondolkodás – úgy fest – továbbra sem tud elszakadni ettől az érthető, de nem menthető illúziójától, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy a történelem vége. Ez a feltételezés különösen azért tragikomikus, mert egyúttal legalább ilyen eltökélten hirdeti az örökké tartó fejlődés, haladás mítoszát is, holott ez elemi szintű logikai képtelenség. Ugyanis vagy elértük a „történelem végét”, de akkor végleg megállt, megszűnt a fejlődés, haladás, vagy ez a folyamat örök, de akkor a történelem vége nem is értelmezhető.

Orbán Viktor, logikailag hibátlanul, arra a következtetésre jutott, hogy az elmúlt évtizedek liberális demokráciája, legalábbis az „itt és most” Magyarországán, nem a hozzáfűzött várakozásoknak megfelelően működött. Ezért aztán arra a következtetésre jutott, hogy, mivel a probléma létezik, valamilyen választ kell találni rá. Ráadásul nem a választ részletezte, hanem a válaszadás kényszeréről beszélt. Márpedig az egyre vészjóslóbb globális örvénylések nap mint nap egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogy ez a kényszer nagyon is létezik. Akármit is gondolnak erről a világot uraló erők.