Tudnák, mernék, tennék

Amikor a Szabad Demokraták Szövetsége éppen harminc évvel ezelőtt megalakult, akkor még Szabad Kezdeményezések Hálózata néven, attól kezdve a pártot létrehozó közszereplők gyakran hangoztatták azt a hármas jelszót, amely aztán az 1990-es választásokon is meghatározó szlogenjük lett, vagyis: „Tudjuk, Merjük, Tesszük”. El kell ismernünk, professzionális pontossággal ragadták meg a lényeget.

A sikeres cselekvéshez valóban elsősorban tudásra és bátorságra van szükség. Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy amit a Szabad Demokraták Szövetsége „tudott” és „mert” tenni, az a magyar társadalom számára az elmúlt évszázad egyik legpusztítóbb következményű „kalandjának” bizonyult. Sőt, ma már az is nyilvánvaló, hogy nemzetpusztító tevékenységüket nem 1988-ban, a hivatalos megalakulásuk után kezdték el, hanem legalább húsz évvel korábban. A magyar társadalom tudatos eladósítása, s ezzel a globális pénzhatalmi rendszernek való kiszolgáltatása ugyanis már 1968 és 1973 között elkezdődött. A tragikomikus módon a „magyar” és a „nemzeti” jelzőt egyaránt nevében viselő bank akkori legfelső vezetőinek tevékenysége már ott is ugyanazokra az alapvető elvekre épült, amelyeket később az SZDSZ is képviselt. Szétfeszítené ennek az elmélkedésnek a kereteit, de érdemes zárójelben hozzátenni ehhez, hogy a Hunyadiak óta Magyarország folyamatosan egyre súlyosabb birodalmi függésben tengeti életét, és a labanc, az urbánus, a mai neoliberális globálnyik ugyanannak a birodalmi kollaboráns karakternek a megnyilvánulása, amely a rendszerváltás keretében végbement újabb brutális birodalmi kifosztást vezérelte.

Az adósságszolgálatként a globális pénzhatalmi rendszer kiszivattyúzta kamat, valamint a hazánk területén ideiglenesen állomásozó multinacionális vállalatok által kiszivattyúzott profit teljes értéke legalább hatszázmilliárd dollárra tehető az elmúlt fél évszázad során, amivel nagyjából felére csökkent az ország anyagi értelemben vett nemzeti vagyona. Ennél is súlyosabb, a szó szoros értelmében felbecsülhetetlen az a kár, amely a népességünkben és egészségvagyonunkban keletkezett, és amit a lelki, erkölcsi, szellemi lepusztulás jelent. Az úgynevezett „négyigenes népszavazás” nemzetpusztító hazugságának győzelme, és az a tény, hogy az 1990-es választáson több mint egymillió magyar szavazott az SZDSZ-re, vagyis saját brutális elpusztítására, sajnos önmagáért beszél. Ahogy ezt a népnyelv később keserűen megfogalmazta, elhangzott a jelszó, hogy „Sertés elvtársak, szavazzatok a böllérre!”, és így is lett.

Az egyetlen biztató mozzanat az, hogy 2009-ben már csak negyvenezer voksot kapott az SZDSZ, tehát ha kicsit későn érő is a magyar, azért még képes a tanulásra. Igaz, a tandíj elég magas volt, hisz a nemzeti vagyon legalább felének az elvesztésével járt, de legalább ezek a korosztályok a szó szoros értelmében a saját bőrükön érezhették, hogy miként is működik a globális kollaboránsok pusztító ereje.

Hogy ez a „költséges” csapda ne ejtse fogságba még egyszer a gyanútlan magyarok újabb millióit, ahhoz elsősorban arra van szükség, hogy minél pontosabban megismerjük ennek az igen-igen régóta működő, de mindig eltérő alakváltozatban megjelenő csapda természetét, történelmi mélyszerkezetét. A veszélyt elsősorban az jelenti, hogy a szabadság mint hívó szó előttünk automatikusan, az újabb és újabb nemzedékek számára meg egyre inkább pozitív értéktartalommal jelenik meg. Pedig könnyű belátni, hogy az „előjel nélküli” szabadság a végzetes pusztítás „szabadságát” is jelentheti, tehát a „szabadság” szó önmagában életveszélyesen „semmitmondó” kifejezés, mert semmit nem mond arról, hogy a szabadságot követelő minek a szabadságát követeli.

Ez már 1848-ban is súlyos erkölcsi dilemma volt, hisz Petőfi Akasszátok fel a királyokat! című verse végzetes felelőtlenséggel a „szabadság” nevében uszított olyan cselekedetekre, amelyek nemhogy nem szolgálták a magyarság üdvét, de egyenesen végzetes ártó erőt jelentettek. És, bár ez még kényesebb felület, de 1956-tal kapcsolatban is fel kellene tenni néhány ehhez kapcsolódó, ma még „feltehetetlen” kérdést.

Az elmúlt negyven év során született nemzedékek ráadásul olyan globális beszédtérben nőttek fel, amelyet egy olyan globális véleményhatalmi diktatúra tart uralma alatt, amely önmagát „szerényen” politikailag korrektként szokta nevezni, éppen ezért nem feltétlenül értik annak a küzdelemnek a lényegét, amelyet Orbán Viktor ezzel a globális beszédhatalmi szuperstruktúrával folytat. Minimum felesleges konfliktuskeresésnek, háborús pszichózisnak látják ezt, de akár azt a nézetet is elfogadhatónak vélik, hogy mindez nyílt lázadás a nyugatias demokrácia fontos alapértékeivel szemben, és hogy ez nemcsak hogy nem szolgálja Magyarország érdekeit, de egyenesen súlyosan károsítja azokat.

És lássuk be, ebben a brutális erősségű szellemi „ellenszélben” nem egyszerű megmagyarázni Orbán Viktor harcainak valóságos természetét. Azt, hogy a magyar miniszterelnök e harcait egy magát nem létezőnek tekintő, ám mint láthatjuk, nagyon is létező globális hatalmi struktúrával vívja, amely a kezében fegyverként működő globális média segítségével mindenki számára üdvös és vonzó szabadságnak a globális pénzhatalmi rendszer korlátlan kifosztó hatalmának szabadságát igyekszik beállítani. Ha tehát nem akarjuk, hogy a most megjelenő új SZDSZ megint végzetes csapdába csalja a gyanútlan magyar fiatalok százezreit, akkor cselekednünk kell.