T-től Z-ig

Nézegetem a könyvespolcnak az íróasztal fölötti részét.

Nemrégiben, a nyáron volt lakásfelújítás, átrendeződött a nappali, és a könyvek pakolásának héroszi-kánikulai ideje elmúlván, most rátéved a tekintetem a közvetlenül a fejem fölötti polcra. A magyar irodalom részlege, a magyar irodalom darabjai találhatók itt, errefelé T-től Z-ig sorakoznak a kötetek.

Többnyire mai vagy közelmúltbéli magyar szerzők művei, huszadik meg huszonegyedik századiak, egy-két klasszikus. Nézzük. Tamási Áron, Tari István, Tárnok Zoltán, Temesi Ferenc, Tollas Tibor, Tormay Cécile, Tornai József, Tóth Árpád, Tömörkény István, Utassy József, Vári Fábián László, Veres Péter, Zám Tibor. Csupa mai – vagy „majdnem mai” író. Csupa kortárs és majdnem-kortárs.

Csupa tehetség, legtöbbje nem is akármekkora. És közben hallom, látom a több évtizedes sirámokat:
„az irodalom vége”, „a literatúra halála”, a „Gutenberg-galaxis végnapjai”, „a líra (a próza) meghal” és végül, de távolról sem utolsósorban a talán legfenyegetőbb – és legreálisabb – (bal)jóslat Németh Lászlótól, innen a közelmúltból, a hatvanas évekből: a magyar irodalmat nemsokára felváltja egy magyar nyelvű irodalom.

Minden jóslat, minden keserű, borúlátó jövendőmondás: csalódásaink tapintatlanul szemünkbe villanó tükre, kissé kopott aranykeretben. S a keret lehet megkopott, de nem poros: a sötéten látó jövendölések nem avulnak el. Minden indok, minden ok, magyarázat és tapasztalt jelenségözön nagyon is adott a pesszimista jóslatokhoz. És emberi fajtánk nemcsak örök optimista, nemcsak a dum spiro, spero, az „amíg élek, remélek” hittel teli bizakodásának lénye. Mefisztó, Káin, Lucifer – mindegy, hogy nevezzük – ott kandikál ki a túlsó oldalon. És ha az emberi szellem sorsának, jövendőjének kérdése kerül elő: már mondja is a magáét – irány a csüggedés, a (megmagyarázott, indokolt, logikus) reménytelenség, a ború, a nihil, a vég.

Nézem, nézegetem a könyvek sorát, Tamásiról eszembe jut Jégtörő Mátyás, amit Féja Géza Ázsia mélyéből fölpárázó, gyönyörű álomnak nevezett, a Tari-kötetekből előbújik a Homokba kapaszkodva, a délvidéki magyar szociográfia máig kellőképpen nem méltányolt mesterműve, előbukkannak Tömörkény és Zám Tibor ragyogó novellái, a János a tengöri hallal és a Szeplős fogantatás, Tollas Tibor, Tornai József versein túl Tóth Árpád – a fentiekhez hasonlóan heroikus borongású-pesszimizmusú, megrendítően nagy költeménye, az 1918–20-as országvesztés legszívszorítóbb számbavétele, az Acquincumi kocsmában – amott Veres Péter Számadása meg Tormay Cécile Bujdosó könyve, együtt Tárnok Zoltán szintúgy méltatlanul nem kellőképpen ismert-értékelt, nagy novelláival vagy a Temesi-féle Por egyszerűen gyönyörű egylépéses-címszavával, Utassy az 1849 óta legszuggesztívebben megidézett Petőfivel, vagy éppen Vári Fábián László Vásártéri legendájával („Vivát százezerszer / a lázadó Perényi / s az ige, hogy / »Ugocsa non coronat!«”), vagy a kárpátaljai magyar-szovjet katona NDK-s kalandjait bemutató Tábori postájával. Micsoda parádé. Csak úgy, kiragadva. A töredék töredékében.

Csak T-től Z-ig. Csak ebből a – tulajdonképpen igen vékonyka – korszeletből. Tényleg csak mutatóba. És ezek is, ők is, egytől-egyig, mind: magyar szellemben, magyarpárti éllel-eszményekkel, gondosan őrzött, tiszta, igazi magyar literátori nyelven, a régiekhez minden szempontból méltón. Mi van itt kihalóban, kérem? Kit, mit temetnénk? Ne legyünk pesszimistábbak a kelleténél.