Domonkos László

Vélemény és vita

Trump ante portas

Valamikor Krisztus előtt 216-ban, a cannaei csata után egy Hannibal Barkasz nevezetű pun hadvezér csapataival már gyakorlatilag Róma városánál állt

Így és ekkor születik meg a szállóigévé lett mondás: Hannibal ante portas, Hannibál a kapuk előtt. (Más kérdés, hogy a történeti igazság szerint Hannibál végül végleg le is ragadt a kapuk előtt, nem vette be Rómát, a karthágóiak kellő erő híján előbb tárgyalásokra kényszerültek a halogató taktikát mesterien alkalmazó rómaiak­kal, végül pedig kénytelenek voltak meghátrálni, illetve visszavonulni. Róma pedig élt és virágzott tovább még vagy fél évezreden át.)

Krisztus után a 2016-dik esztendő novemberének eleje óta egy Donald Trump arra vár, hogy – most már csak egy nap múlva, 2017. január 20-án – a mai világ legerősebb hatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak elnöki hivatalát átvegye, és ezáltal a jelenleg élő emberiség sorsának egyik legnagyobb hatású alakítójává váljék. Trump ante portas.

Az embernek ilyen alkalmakkor óhatatlanul párhuzamok jutnak eszébe, korábban már megélt pillanatok, helyzetek a közelebbi és távolabbi múltból – és legfőképpen arcok és személyiségek, amelyek és akik megfelelő analógiákkal szolgálhatnak a mostani sorsfordító esemény főszereplőjének várható – szinte fölmérhetetlen fontosságú – jövendőjét illetően: tetteinek sorát, teljesítményét, történelem- és sorsalakító egész ténykedését.

Nekem az Egyesült Államok legújabb kori történetének vitán felül legnagyobb elnöke, Ronald Reagan jut eszembe. Az az ember, akinek e földi világból történt távoztakor meg kellett róla írni, hogy világtörténelmi mércével mérve is nagy politikus, históriát formáló, jellemes és bátor férfiú volt. Ez a tiszta, mélyen erkölcsös ember olyan mennyiségű mocskot, gúnyt, szitkot, rágalmat, megvetést kapott, és még kígyót-békát is kiabáltak rá 1981 eleje és 1989 eleje között, nyolc álló esztendőn át, amennyit Trump a 2016 novembere és 2017 januárja között eltelt időt véve alapul, nagyon komoly eséllyel behozhat, sőt akár teljes mértékben még meg is előzhet. Rea­gan volt ostoba ripacs, tehetségtelen, buta fajankó, agresszív és nevetséges, primitív figura és még ezerféle patás ördög. Hogy miért? Mert igazi Elnök volt, méltó a legszebb amerikai hagyományokhoz: meg nem alkuvó, harcos, következetes, kitartó és rendíthetetlen. És Ronald Reagan megsemmisítette a Gonosz birodalmát, mert volt erős hite, és így mindig minden csoda megtörténhet – mint ahogy meg is történt. Így hozhatta el nekünk a szabadság igazi lehetőségét, amiért a magyarok istene áldja meg az idők végezetéig. Ezért álltunk meghatottan 2011 júniusának végén ott, a Szabadságról elnevezett téren, ahol méltó, szép szobrát Trump majdani egyik legjobb európai szövetségese, Orbán Viktor avatta föl…

Most minden jel szerint e hősköltemény második fejezete kezdődik. Persze hogy Donald Trump végül nem Hannibál lesz-e, aki átkelve az Alpokon, végül is nem veszi be azt a hatalmi központot, ami ma Rómának felel meg: természetesen az idők méhében rejtekező kérdés. A jelek azonban inkább biztatók. Mert Róma túlélte ugyan Hannibált, ám ha ama bizonyos romlás korában ama bizonyos hanyatlás végi Róma elé ér a karthágói hadvezér – alighanem lett volna nagy globalista-liberális jajveszékelés, érezvén a fenyegető – igen! – végveszélyt… Hannibál talán nem jókor volt a kapuk előtt. Most viszont…

Ronald Reagan halálakor, valamikor 2004 nyarán búcsúzásképpen valami olyasmit írtam, hogy 93 éves korában távozott az az ember, akinek legalább húsz éve annyira, de annyira szerettem volna megszorítani a kezét. Aki megnyerte a forradalmunkat, aki három évtizedes késéssel bár, de segítségére sietett a Corvin közieknek, a Széna térieknek meg a többieknek, aki bosszút állt a megerőszakolt nők tízezreiért, a Gulagért, Recskért, az ÁVH-ért, a gerincroppantó évtizedekért, a KISZ-ért és a kötelező orosztanulásért, a szovjet filmdömpingért és az elvtársazó pártbizottságosdiért, az elpuskázott-tönkretett évtizedekért, a soha vissza nem hozható életekért, örömökért, ifjúságért. És akinek mi, 40-50-60 körüli magyarok életünk legcsodálatosabb, legnapsugarasabb esztendeit köszönhetjük, 87-et, 88-at, 89-et, 90-et – és akivel meghalt 2004-ben az egykoron vágyva-rajongva szeretett Amerika. Az eszmény és az igazság, amelyik, lám, igenis tud győzni olykor. Véle halt meg, és csak véle támadhat föl igazán, mindenféle világpusztító erők ellenében.

Most, feltámadás előtt öt perccel nagyon szeretném, ha majdan egy német eredetű hetvenéves amerikai emberről írhatnék hasonlókat.