Trieste Centrale

A hetes vágány peronján ültek a földön, és nézték az embereket, aztán a sínt, aztán az állomást, aztán a vidámsárga betűs táblát, aztán újra az embereket, aztán a sínt, aztán az állomást. A vonat az elmúlt hat percben kétpercenként tizenöt perccel többet késett, de a hangosbemondón át a nő olyan vidáman és dallamosan mondta be mindezt, hogy Zsiráf drukkolni kezdett, késsen még.

– Egy óra múlva már csak holnap jön – gondolta Lókötő, és nekidőlt a hátizsákjának, aztán elégedetten kinyújtotta a lábát, bőven a sín fölé. Negyvenöt percig még biztos lógathatta.

Igazi júliusi reggel volt: hűvös, mint egy pohár szóda a lugas deszkákból összeütött zöld asztalán, és meleg, mint a szőlőlevelek napnak fordított háta a keleti oldalon nyolc óra körül.

– Rohanni kellene – sóhajtotta, és érezte, ahogy bizsereg a kinyújtott lábában a sínek fölött a rohanás, végül felpattant és csalingázni kezdett a peronon, majd úgy döntött, hogy visszamegy kávéért a restibe.
– Hányadik? – kérdezte Hordó, amikor látta, hogy a lépcső felé settenkedik.

– Még csak a második – kiabálta neki vissza az ötödik fokról, aztán tiszta erőből végigrohant a beton aluljárón.

A fekete még papírpohárban is tökéletes volt, a tetején a kávéhab masszív, és ahogy belekortyolt, megérezte benne a város öreg kőfalakból, márványpadlókból, poros könyvlapokból, borostyánból, vízből, kenyérkovászból, tejszínből és mohából összeszűrődő illatát is.

– Siena vagy Udine? Udine vagy Siena? – morfondírozott, amíg a betoncsövön visszafelé is végigbaktatott. Évek óta azt hitte, hogy a világon sehol máshol nincs olyan levegő, mint Sienában, ahol minden lélegzetvétel simogatás, de Udine zavarba hozta.

Előző nap hárman álltak a város közepén a fényben, amely friuliul záporozott a fejükre, és Lókötő fejest ugrott a nyelvbe: minden ismeretlen szóra, hangzóra és beszéddallamra olyan átéléssel figyelt, ahogy a szurikáták vizsgálják a világot.

Egy ideje furcsa nyelveket gyűjtött, mint ahogy gyerekkorában a világ egyik legfontosabb könyvének hatására π- és q betűs szavakat, mint például ππ és qtya, bár a „qqriq” mint három q betűs szó végül felülmúlhatatlannak bizonyult, csakúgy, mint kiötlője, Csukás István, a mester.

– Vakáció a Halott utcában – szögezte le hangosan Lókötő ott, az udinei főtéren, de Zsiráf, aki a Loggia del Lionello oszlopait, majd a padlót vizsgálta, egyenként az összes csillanást és felfénylést és árnyékot, oda se figyelt.

– Ott van – mutatott Hordó balra, és amikor Lókötő összehúzta a szemét, látta, ahogy Kakula Zé átsétál az egyik árkádsor alatt. Néha megállt, és hátrasandított. Nagyon gonosznak tűnt. Aztán a másik oldalról kölykök robbantak be a térre egy kutyával. Egy oroszlánszerű kutyával.

– Minden történet mindenhol megtörténik? – álmélkodott, majd elnézett az udinei Kakula Zeta távolodó háta mögött.

Egész délután mentek a városban, fel és le, oda és vissza, míg végül alkonyattájt találtak egy templomot. A lemenő nap éppen a kapura tűzött, és Hordó, aki mindig inkább kint várta meg Lókötőt és Zsiráfot, most belenyújtotta a kezét a napcsíkba, aztán belökte az ajtót.

Mise ment. Latinul. Mint egy másik történetben, amelyre Lókötő mintha emlékezett volna nagyon régről. Talán Sienából.

Az éjszaka fekete volt és virágillatú. A reggel meg olyan, mint az a szóda a lugas asztalán és a szőlőlevél nap melengette háta: hűvös és meleg.

Valahol messze feltűnt végre a vonat. Lókötő felpattant a földről, és maga sem tudta, miért, megfordult. A háta mögött napsárgába öltözött buddhista szerzetes igyekezett lepecsételtetni a jegyét, de az automata minduntalan visszadobta.

– Segíthetek? – kérdezte tőle a maga számára is váratlanul magyarul.
A szerzetes bólintott.

– Rá vártunk – mondta Zsiráf a felszállásnál.

– Trieste Centrale – olvasta az ablak alatti asztalkára dobott jegyen Lókötő fél szemmel.
– Ő is Triesztbe megy – súgta Hordónak.

– Tudom – válaszolta Hordó, pedig nem is látta a jegyet.