Vélemény és vita
Tőzsdék és válságok
A múlt évszázadban sokan úgy vélték, a globális kapitalizmus egyre kiszámíthatóbbá válik, az egyre brutálisabb összeomlások viszont ennek inkább az ellenkezőjét bizonyítják
Szokványos szürke hétfőnek indult 1987. október 1-je egy várhatóan unalmas, eseménytelen hét első napjaként. Aztán másnap a The New York Times mégis öles betűkkel szalagcímben azt latolgatta, hogy most azonnal lesz-e vége a világnak, vagy esetleg van még egy újabb hetünk. Mert bizony ezen szürkének és unalmasnak induló hétfői napon minden idők legnagyobb egy napon belüli értékvesztése zajlott le a New York-i tőzsdén, ami aztán órák alatt magával rántotta a világ összes tőzsdéjét is. A zuhanás mértéke 22,6 százalék volt, ami azt jelenti, hogy a tőzsdei szereplők nagyjából az Amerikai Egyesült Államok egyéves teljes nemzeti terméke felének megfelelő összeget veszítettek el. Az ezt megelőző hónapok során ugyan voltak olyan elemzések, amelyek arra hívták fel a figyelmet, hogy az „eszközök túlárazottsága” elég jelentősnek mondható, de arra, hogy ebből egyetlen pillanat alatt a kapitalizmus eddigi történetének leg-brutálisabb összeomlása jöhet, senki nem gondolt.
Ez a zuhanás az eddigi legnagyobb válságként számon tartott 1929-es nagy gazdasági világválságnál is nagyobb volt ami az egy napon belüli esést illeti, mert ott 1929. október 28-án az esés „csak” 12,8 százalék volt. Igaz, akkor ezt még két, szintén rekordméretű zuhanás követte, az egyik mindjárt másnap, ami újabb 11,7 százalékot jelentett, és aztán november 6-án, amikor újabb, kereken tízszázalékos zuhanás ment végbe.
Egyébként 1987-ben is bekövetkezett egy „utórengés”, október 26-án újabb, 8,6 százalékos egy napon belüli esés fokozta a drámát. Mindez azért kell, hogy elgondolkodtasson minket, mert bár az elmúlt évszázad folyamán sok igen tekintélyes „szakértő” vélte úgy, hogy a globális kapitalizmus mint rendszer egyre kiegyensúlyozottabbá és kiszámíthatóbbá válik, az egyre brutálisabb és kiszámíthatatlanabb összeomlások ennek inkább az ellenkezőjét látszanak bizonyítani.
A közvetlen kiváltó okot minden ilyen esetben egy viszonylag egyszerű, vagy legalábbis annak látszó társadalomlélektani csapda jelenti. Ennek lényege, hogy amint az előző válság lelki gyötrelmei csitulnak és egyre „bizakodóbbá” válnak a piaci szereplők, mindig el is kezdődik annak az újabb „eszköztúlárazási” folyamatnak a felépülése, amely aztán előbb vagy utóbb kikerülhetetlenül újabb összeomláshoz vezet. A piaci szereplők „bizakodóvá” válása ugyanis mesterségesen gerjesztett, és aztán egy idő után már teljesen öngerjesztővé váló illúzió eredménye.
Ez az illúzió arra épül, hogy a „semmiből” is lehet pénzt teremteni, vagyis ha olcsón vásárolok, és aztán a gyors drágulás után magas áron eladom ugyanazt, akkor jól jártam, és persze „megszolgáltam” ezt a „semmiből jött” pénzt. Nem kellene sok annak a belátásához, hogy ez a legprimitívebb pilótajátékok logikája, tehát hogy minden ilyen trükk csak úgy vihető végbe, ha a „semmiből jött” pénz mögött felsejlenek a jövőbeli vesztesek, akik persze még nem tudnak róla, hogy én (aki természetesen nyertes vagyok és leszek is) már most jó előre „átcsoportosítom” az általam nyereségként elkönyvelt leendő veszteségüket. Ha tehát veszek egy részvényt, amelynek tőzsdei „értéke” egy „sikerekben gazdag” évtized során a többszörösére nő, akkor tudat alatt abban reménykedem, hogy ez most már mindig így lesz, vagy ha esetleg mégis elkezdődne az árfolyamlejtő, akkor én még időben ki tudok szállni, így „realizálva” a „jogos és megszolgált” nyereségemet.
Ez a gondolati séma nem nagyon foglalkozik azzal, hogy ha az összes többi szereplő is így gondolkodik – és ugyan miért ne gondolkodna így? –, akkor ebből a lejtő egy szakaszán olyan öngerjesztő eladási pánik jöhet létre, ami nemcsak egyszerűen a többlethozamomat semmisíti meg (ha mindenki csak eladni akar, az árak összeomlanak), de akár magát a befektetett tőkémet is. Mint történt például a Lehman Brothers nevű, az előző 158 év minden válságát túlélni képes amerikai nagybank esetében, amelyet 2008 júliusában még minden hitelminősítő elsőrangú adósnak, vagyis tökéletesen megbízhatónak vélt, ám szeptember 15-én egy totális csőd keretében mégis megsemmisült, hatszázmilliárd dolláros pénzügyi krátert maga után hagyva.
Most, a 2008-as legutóbbi nagy összeomlás tizedik évfordulójához közeledve, egyre többen teszik fel a kérdést, vajon meg tudjuk-e akadályozni, hogy most is hasonló újabb tragédia következzen be, vagy legalább teszünk-e valamit azért, hogy az esetleges összeomlás pusztító következményeit enyhítsük. Az előjelek nem túl jók, mert semmi nem utal arra, hogy az emberiség bármiből tanulni tudna. És hogy mit kellene megtanulnia? Hát leginkább azt, hogy minden társadalmi, gazdasági, tehát anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi összeomlását a saját mértéktelenségének és cinikus felelőtlenségének köszönheti. Hogy a fizikai élvezetei kielégítésére alkalmas anyagtömeg végtelen és korlátlan növelésére való állandó törekvése a finom egyensúly és harmónia rendjére épülő világban csak újabb és egyre súlyosabb bukásokhoz, végső soron önmaga megsemmisítéséhez vezet. Hogy végzetes illúzió azt gondolnia, hogy lehet ebből a világból – ahogy Czeslaw Mi-losz írja – „fizetés nélkül” távozni.
Aligha véletlen, hogy egyre többször találkozni a neten azzal a két képből álló karikatúrával, ahol az elsőn egy politikus azt kérdezi, hogy akartok-e változást. Igen, válaszolja a tömeg. És akartok-e megváltozni, kérdezi a politikus a második képen. Nem, válaszolja felháborodva a tömeg. Így bizony nehéz lesz, hiszen ahogy a keleti bölcsesség tartja, ha változást akarsz, a változás légy te magad.
Ez a zuhanás az eddigi legnagyobb válságként számon tartott 1929-es nagy gazdasági világválságnál is nagyobb volt ami az egy napon belüli esést illeti, mert ott 1929. október 28-án az esés „csak” 12,8 százalék volt. Igaz, akkor ezt még két, szintén rekordméretű zuhanás követte, az egyik mindjárt másnap, ami újabb 11,7 százalékot jelentett, és aztán november 6-án, amikor újabb, kereken tízszázalékos zuhanás ment végbe.
Egyébként 1987-ben is bekövetkezett egy „utórengés”, október 26-án újabb, 8,6 százalékos egy napon belüli esés fokozta a drámát. Mindez azért kell, hogy elgondolkodtasson minket, mert bár az elmúlt évszázad folyamán sok igen tekintélyes „szakértő” vélte úgy, hogy a globális kapitalizmus mint rendszer egyre kiegyensúlyozottabbá és kiszámíthatóbbá válik, az egyre brutálisabb és kiszámíthatatlanabb összeomlások ennek inkább az ellenkezőjét látszanak bizonyítani.
A közvetlen kiváltó okot minden ilyen esetben egy viszonylag egyszerű, vagy legalábbis annak látszó társadalomlélektani csapda jelenti. Ennek lényege, hogy amint az előző válság lelki gyötrelmei csitulnak és egyre „bizakodóbbá” válnak a piaci szereplők, mindig el is kezdődik annak az újabb „eszköztúlárazási” folyamatnak a felépülése, amely aztán előbb vagy utóbb kikerülhetetlenül újabb összeomláshoz vezet. A piaci szereplők „bizakodóvá” válása ugyanis mesterségesen gerjesztett, és aztán egy idő után már teljesen öngerjesztővé váló illúzió eredménye.
Ez az illúzió arra épül, hogy a „semmiből” is lehet pénzt teremteni, vagyis ha olcsón vásárolok, és aztán a gyors drágulás után magas áron eladom ugyanazt, akkor jól jártam, és persze „megszolgáltam” ezt a „semmiből jött” pénzt. Nem kellene sok annak a belátásához, hogy ez a legprimitívebb pilótajátékok logikája, tehát hogy minden ilyen trükk csak úgy vihető végbe, ha a „semmiből jött” pénz mögött felsejlenek a jövőbeli vesztesek, akik persze még nem tudnak róla, hogy én (aki természetesen nyertes vagyok és leszek is) már most jó előre „átcsoportosítom” az általam nyereségként elkönyvelt leendő veszteségüket. Ha tehát veszek egy részvényt, amelynek tőzsdei „értéke” egy „sikerekben gazdag” évtized során a többszörösére nő, akkor tudat alatt abban reménykedem, hogy ez most már mindig így lesz, vagy ha esetleg mégis elkezdődne az árfolyamlejtő, akkor én még időben ki tudok szállni, így „realizálva” a „jogos és megszolgált” nyereségemet.
Ez a gondolati séma nem nagyon foglalkozik azzal, hogy ha az összes többi szereplő is így gondolkodik – és ugyan miért ne gondolkodna így? –, akkor ebből a lejtő egy szakaszán olyan öngerjesztő eladási pánik jöhet létre, ami nemcsak egyszerűen a többlethozamomat semmisíti meg (ha mindenki csak eladni akar, az árak összeomlanak), de akár magát a befektetett tőkémet is. Mint történt például a Lehman Brothers nevű, az előző 158 év minden válságát túlélni képes amerikai nagybank esetében, amelyet 2008 júliusában még minden hitelminősítő elsőrangú adósnak, vagyis tökéletesen megbízhatónak vélt, ám szeptember 15-én egy totális csőd keretében mégis megsemmisült, hatszázmilliárd dolláros pénzügyi krátert maga után hagyva.
Most, a 2008-as legutóbbi nagy összeomlás tizedik évfordulójához közeledve, egyre többen teszik fel a kérdést, vajon meg tudjuk-e akadályozni, hogy most is hasonló újabb tragédia következzen be, vagy legalább teszünk-e valamit azért, hogy az esetleges összeomlás pusztító következményeit enyhítsük. Az előjelek nem túl jók, mert semmi nem utal arra, hogy az emberiség bármiből tanulni tudna. És hogy mit kellene megtanulnia? Hát leginkább azt, hogy minden társadalmi, gazdasági, tehát anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi összeomlását a saját mértéktelenségének és cinikus felelőtlenségének köszönheti. Hogy a fizikai élvezetei kielégítésére alkalmas anyagtömeg végtelen és korlátlan növelésére való állandó törekvése a finom egyensúly és harmónia rendjére épülő világban csak újabb és egyre súlyosabb bukásokhoz, végső soron önmaga megsemmisítéséhez vezet. Hogy végzetes illúzió azt gondolnia, hogy lehet ebből a világból – ahogy Czeslaw Mi-losz írja – „fizetés nélkül” távozni.
Aligha véletlen, hogy egyre többször találkozni a neten azzal a két képből álló karikatúrával, ahol az elsőn egy politikus azt kérdezi, hogy akartok-e változást. Igen, válaszolja a tömeg. És akartok-e megváltozni, kérdezi a politikus a második képen. Nem, válaszolja felháborodva a tömeg. Így bizony nehéz lesz, hiszen ahogy a keleti bölcsesség tartja, ha változást akarsz, a változás légy te magad.