Vélemény és vita
Tövises utak
István királyról nem esett szó, Szent Istvánt említeni pedig felért egy önkéntes beutalóval az ÁVH-ra. De gondoltak rá mindig az emberek, mint a prímásra is a börtönben
Nyolcvan éve egy napra újra az ország fővárosává vált Székesfehérvár. Az egykori bazilika romjainak szomszédságában, a városháza udvarán augusztus 18-án összegyűlt a magyar parlament két házának szinte valamennyi képviselője, hogy törvényben örökítse meg Szent István dicső emlékét, s egyben a magyar nemzet örök háláját és mélységes hódolatát az államalapító király iránt. Ugyanitt augusztus 20. napját Szent István emlékezetére nemzeti ünnepnek nyilvánították.A városháza udvarát történelmi magyar címerekkel ékesített drapériákkal vonták be, és az ülésen megjelent Horthy Miklós kormányzó is, aki admirálisi egyenruhában érkezett. Felesége magyar történelmi viseletben, többen díszmagyarban, így a törvényjavaslatot előterjesztő miniszterelnök, Imrédy Béla is. Vita nem volt, mind az előterjesztő, mind a szónokok méltatták a nagy király érdemeit. Legfőképpen, hogy a magyarság nem pusztult el, mint annyi más nép a vándorlások során, hanem képes volt államot alapítani, s ezzel nemcsak a saját fennmaradását és fejlődését biztosítani, de az itt talált népek megmaradását is elősegíteni. Az ellenzék nevében – a megállapodás szerint, Horthy jóváhagyásával – Tildy Zoltán a Független Kisgazdapárt képviselője beszélt, aki nem csak az elődök, de az ország akkori vezetőinek érdemeit is méltatta.
Az országban mindenütt megemlékeztek az államalapító királyról, halálának kilencszázadik évfordulója volt, Szent István-év, emlékműveket avattak, így Székesfehérvárott is, robusztus lovasszobrot. Húsz év telt el az első világháború óta, forrt a világ. A szenzibilis emberek érezték, hogy valami történni fog. Évek óta tartott Spanyolországban, a polgárháború, amelyben három idegen állam reguláris hadserege is részt vett – a német, a szovjet és az olasz –, s a világ minden tájáról sötét szándékú küldött ügynökök vagy éppen naiv „haladó” entellektüelek. S ömlött a fegyver is.A legtöbben persze ártatlan spanyolok haltak meg. Dörögtek a fegyverek Kínában, Afrikában, Albániában is. Németország bekebelezte Ausztriát, és a németek által lakott Szudéta-vidéket követelte. Az emberek Párizsban, Londonban és Budapesten is érezték, hogy már valami csoda kell a béke megőrzéséhez, pedig senki nem kívánt háborút. Horthy Miklós legkevésbé, aki ebben az évben augusztus 20-án már Németországba utazott, s ott igen határozottan visszautasította Hitler „ajánlatát”, hogy Magyarország támadja meg Csehszlovákiát.
Az utolsó békeév volt Európában, bár mi 1941-ig sikeresen kimaradtunk a háborúból. De csak addig. Ezen az augusztusi napon, amikor a régi Magyarország talán utolsó, jelképes ünnepét ülte, Szálasi Ferenc, a magyar nemzeti szocialisták vezére sok hívével egyetemben a szegedi Csillagbörtönben töltötte megérdemelt büntetését. Nem különben Rákosi Mátyás, a kommunisták vezetője. De a dolgok felgyorsultak, az idő összesűrűsödött, és a valóság meghaladta a fantázia szárnyalását is. Nehezen érthető energiák szabadultak fel, és zavarták meg a józan ítélőképességet. A miniszterelnököt, akihez nagy reményeket fűztek az országban, fél éven belül megbuktatták, mert megpróbálta aláásni azt az alkotmányos rendszert, amelynek szimbolikus utolsó ünnepén még oly nagy egyetértésben fogadták szavait. Utódja, a székesfehérvári városháza udvarán kedvtelenül üldögélő minisztere, Teleki Pál lett.Ő egy ideges áprilisi hajnalon golyót röpített a fejébe, érzékelve az elszabadult energiák veszélyeit, s nem találva megzabolázásuk ellenszerét.
S aztán szürreális felfordulássá változott a valóság. Szálasi zöld ingben, átszellemült tekintettel, kezét esküre emelve a Szent Korona előtt, „Kitartás!”, Horthy német majd amerikai katonák fogságában és a lángoló városok, a szétlőtt királyi vár fehéren izzó rézkupolájával, elállatiasodott szovjet katonák, s az egyik karéj kenyeret ad egy gyereknek, a felrobbantott hidak, a maréknyi élelemért aranyat nyújtó kezek, az óráért életet vásárló kérő tekintetek. Mi történt itt?
Nyolcvan éve azon az augusztusi napon a kormányzó felavatta a székesfehérvári bazilika romjait. Romokat avatni? Hét évvel később romokban hevert az ország. Nem sikerült megóvni. A kormányzó fogságból emigrációba került. Voltak itthon, akik visszavárták, mások felelőssé, bűnbakká tették mindazért, ami történt. Imrédy Bélát „népbíróság” elé állították. Esélye nem volt a túlélésre, pedig talán bízott benne. A dolgokat ekkor már leginkább az a Rákosi Mátyás irányította, akit a szovjet fegyverek segítettek páholyba, s ő nem ismert kíméletet. Tizenharmadik évét töltötte a börtönben 1938-ban, s néhány nap késéssel megkaphatta az illusztrált lapokat is, amelyek beszámoltak a székesfehérvári országgyűlésről. Mélyen megült hát benne a gyűlölet minden iránt, amit az a pillanat jelképezett. És mindenki iránt, aki ott szerepelt. Esély tehát nem volt, holott a miniszterelnök, majd az államfő Imrédy pere és kivégzése idején az a Tildy Zoltán volt, aki 1938-ban Fehérváron az ellenzék nevében szólt.
Furcsa fintorai vannak a sorsnak. De az ügyész is ott volt a fehérvári országgyűlésen, mint kisgazda képviselő, igaz, ő már akkor éles ellentétben a zabolátlan energiáktól megrészegült Imrédyel szemben. Most a perben így fogalmazott: „Ha újonnan megírnánk az Ember tragédiáját, Horthy Miklós lenne Ádám és Imrédy a Lucifer.” Tildy Zoltán Ries István igazságügyi miniszter javaslatára a kegyelmi kérvényt elutasította, és a kivégzéshez hozzájárult.
Tildyt később Rákosi nyolc évig házi őrizetben tartatta, majd Kádár a forradalom után börtönbe záratta. Ries István az ÁVH börtönében halt meg „kihallgatás közben”. Ott volt még ezen a jeles ülésen a két ház elnöke, Radvánszky Albert és Kornis Gyula. Előzővel szemben pert is fontolgattak, de aztán megelégedtek a teljes kirablással és visszavonulásával. Utóbbit kényszerlakhellyel sújtották, ami egyben teljes vagyonelkobzással is járt.A jelen lévő belügyminisztert, Keresztes-Fischer Ferencet a német megszállók 1944-ben Mauthausenbe hurcolták, így elkerülte a „népbíróságot” – a magyar kormány azért kérte kiadatását –, emigrációban halt meg. Kitelepítették Mikecz Ödön igazságügy-minisztert és Bethlen Pál jegyzőt is. Hóman Bálint kultuszminisztert 1946-ban életfogytiglanra elítélték, és a börtönben hunyt el, lényegében meggyilkolták. Akkor már augusztus huszadika az Alkotmány ünnepe volt. István királyról nem esett szó, Szent Istvánt említeni pedig felért egy önkéntes beutalóval az ÁVH-ra. De gondoltak rá mindig az emberek, mint a prímásra is a börtönben.
Hogyan látta belülről ezt a székesfehérvári országgyűlést egy kortárs? „A kormányzó az udvaron egy emelvényen ült, a képviselők balról, a felsőházi tagok jobbról ültek.Az első páholyban ült a kormányzóné, a másodikban Albrecht felesége, aki ez alkalommal szerepelt először a nyilvánosság előtt. Mikor bejött az udvarba, halálos csönd lett. Bocskai Kató halotthalványan ment át az udvaron, az első percben le akart ülni férje mellé, aki József főherceg és a prímás mellett ült, de onnan felvezették a helyére, a kormányzóné néma fejbiccentéssel fogadta a köszönését. Kínos volt.”
Miért is? Mert Bocskai Katalin „egyszerű” szegedi tanítónő volt? (Jobban fessen: felsőbányai Bocskay Katalin). Vagy mert ez a (Habsburg) Albrecht egy igen sötét alak volt, aki családfát is produkált, miszerint ő IV. István – vagyis közvetve Szent István – leszármazottja, s néhány kellően idióta V. Béla leendő magyar királyként tekintett rá? De azért a Pannonhalmán tartott esküvőn gróf Teleki Pál vezette a násznépet, aki már megégette magát egyszer IV. Károly visszatérési kísérletekor, 1921-ben? Kínos volt. S középen Imrédy Béla mormolta a szöveget, aki mindig arra hivatkozott, mekkora áldozatot vállalt azzal, hogy elvállalta a miniszterelnökséget. Sőt, már előzőleg a pénzügyminiszterséget is: „tövises út és áldozat”. Bizony a legnehezebb emberi vállalkozások egyike vezetni, irányítani a nemzetet, jó irányba terelni. Kinek sikerült maradéktalanul Szent István óta? Mégis meg kell próbálni, ha félelmeink is vannak, mert bár nyugodtnak látszik a víz, tudjuk milyen a hajótörés.
Az országban mindenütt megemlékeztek az államalapító királyról, halálának kilencszázadik évfordulója volt, Szent István-év, emlékműveket avattak, így Székesfehérvárott is, robusztus lovasszobrot. Húsz év telt el az első világháború óta, forrt a világ. A szenzibilis emberek érezték, hogy valami történni fog. Évek óta tartott Spanyolországban, a polgárháború, amelyben három idegen állam reguláris hadserege is részt vett – a német, a szovjet és az olasz –, s a világ minden tájáról sötét szándékú küldött ügynökök vagy éppen naiv „haladó” entellektüelek. S ömlött a fegyver is.A legtöbben persze ártatlan spanyolok haltak meg. Dörögtek a fegyverek Kínában, Afrikában, Albániában is. Németország bekebelezte Ausztriát, és a németek által lakott Szudéta-vidéket követelte. Az emberek Párizsban, Londonban és Budapesten is érezték, hogy már valami csoda kell a béke megőrzéséhez, pedig senki nem kívánt háborút. Horthy Miklós legkevésbé, aki ebben az évben augusztus 20-án már Németországba utazott, s ott igen határozottan visszautasította Hitler „ajánlatát”, hogy Magyarország támadja meg Csehszlovákiát.
Az utolsó békeév volt Európában, bár mi 1941-ig sikeresen kimaradtunk a háborúból. De csak addig. Ezen az augusztusi napon, amikor a régi Magyarország talán utolsó, jelképes ünnepét ülte, Szálasi Ferenc, a magyar nemzeti szocialisták vezére sok hívével egyetemben a szegedi Csillagbörtönben töltötte megérdemelt büntetését. Nem különben Rákosi Mátyás, a kommunisták vezetője. De a dolgok felgyorsultak, az idő összesűrűsödött, és a valóság meghaladta a fantázia szárnyalását is. Nehezen érthető energiák szabadultak fel, és zavarták meg a józan ítélőképességet. A miniszterelnököt, akihez nagy reményeket fűztek az országban, fél éven belül megbuktatták, mert megpróbálta aláásni azt az alkotmányos rendszert, amelynek szimbolikus utolsó ünnepén még oly nagy egyetértésben fogadták szavait. Utódja, a székesfehérvári városháza udvarán kedvtelenül üldögélő minisztere, Teleki Pál lett.Ő egy ideges áprilisi hajnalon golyót röpített a fejébe, érzékelve az elszabadult energiák veszélyeit, s nem találva megzabolázásuk ellenszerét.
S aztán szürreális felfordulássá változott a valóság. Szálasi zöld ingben, átszellemült tekintettel, kezét esküre emelve a Szent Korona előtt, „Kitartás!”, Horthy német majd amerikai katonák fogságában és a lángoló városok, a szétlőtt királyi vár fehéren izzó rézkupolájával, elállatiasodott szovjet katonák, s az egyik karéj kenyeret ad egy gyereknek, a felrobbantott hidak, a maréknyi élelemért aranyat nyújtó kezek, az óráért életet vásárló kérő tekintetek. Mi történt itt?
Nyolcvan éve azon az augusztusi napon a kormányzó felavatta a székesfehérvári bazilika romjait. Romokat avatni? Hét évvel később romokban hevert az ország. Nem sikerült megóvni. A kormányzó fogságból emigrációba került. Voltak itthon, akik visszavárták, mások felelőssé, bűnbakká tették mindazért, ami történt. Imrédy Bélát „népbíróság” elé állították. Esélye nem volt a túlélésre, pedig talán bízott benne. A dolgokat ekkor már leginkább az a Rákosi Mátyás irányította, akit a szovjet fegyverek segítettek páholyba, s ő nem ismert kíméletet. Tizenharmadik évét töltötte a börtönben 1938-ban, s néhány nap késéssel megkaphatta az illusztrált lapokat is, amelyek beszámoltak a székesfehérvári országgyűlésről. Mélyen megült hát benne a gyűlölet minden iránt, amit az a pillanat jelképezett. És mindenki iránt, aki ott szerepelt. Esély tehát nem volt, holott a miniszterelnök, majd az államfő Imrédy pere és kivégzése idején az a Tildy Zoltán volt, aki 1938-ban Fehérváron az ellenzék nevében szólt.
Furcsa fintorai vannak a sorsnak. De az ügyész is ott volt a fehérvári országgyűlésen, mint kisgazda képviselő, igaz, ő már akkor éles ellentétben a zabolátlan energiáktól megrészegült Imrédyel szemben. Most a perben így fogalmazott: „Ha újonnan megírnánk az Ember tragédiáját, Horthy Miklós lenne Ádám és Imrédy a Lucifer.” Tildy Zoltán Ries István igazságügyi miniszter javaslatára a kegyelmi kérvényt elutasította, és a kivégzéshez hozzájárult.
Tildyt később Rákosi nyolc évig házi őrizetben tartatta, majd Kádár a forradalom után börtönbe záratta. Ries István az ÁVH börtönében halt meg „kihallgatás közben”. Ott volt még ezen a jeles ülésen a két ház elnöke, Radvánszky Albert és Kornis Gyula. Előzővel szemben pert is fontolgattak, de aztán megelégedtek a teljes kirablással és visszavonulásával. Utóbbit kényszerlakhellyel sújtották, ami egyben teljes vagyonelkobzással is járt.A jelen lévő belügyminisztert, Keresztes-Fischer Ferencet a német megszállók 1944-ben Mauthausenbe hurcolták, így elkerülte a „népbíróságot” – a magyar kormány azért kérte kiadatását –, emigrációban halt meg. Kitelepítették Mikecz Ödön igazságügy-minisztert és Bethlen Pál jegyzőt is. Hóman Bálint kultuszminisztert 1946-ban életfogytiglanra elítélték, és a börtönben hunyt el, lényegében meggyilkolták. Akkor már augusztus huszadika az Alkotmány ünnepe volt. István királyról nem esett szó, Szent Istvánt említeni pedig felért egy önkéntes beutalóval az ÁVH-ra. De gondoltak rá mindig az emberek, mint a prímásra is a börtönben.
Hogyan látta belülről ezt a székesfehérvári országgyűlést egy kortárs? „A kormányzó az udvaron egy emelvényen ült, a képviselők balról, a felsőházi tagok jobbról ültek.Az első páholyban ült a kormányzóné, a másodikban Albrecht felesége, aki ez alkalommal szerepelt először a nyilvánosság előtt. Mikor bejött az udvarba, halálos csönd lett. Bocskai Kató halotthalványan ment át az udvaron, az első percben le akart ülni férje mellé, aki József főherceg és a prímás mellett ült, de onnan felvezették a helyére, a kormányzóné néma fejbiccentéssel fogadta a köszönését. Kínos volt.”
Miért is? Mert Bocskai Katalin „egyszerű” szegedi tanítónő volt? (Jobban fessen: felsőbányai Bocskay Katalin). Vagy mert ez a (Habsburg) Albrecht egy igen sötét alak volt, aki családfát is produkált, miszerint ő IV. István – vagyis közvetve Szent István – leszármazottja, s néhány kellően idióta V. Béla leendő magyar királyként tekintett rá? De azért a Pannonhalmán tartott esküvőn gróf Teleki Pál vezette a násznépet, aki már megégette magát egyszer IV. Károly visszatérési kísérletekor, 1921-ben? Kínos volt. S középen Imrédy Béla mormolta a szöveget, aki mindig arra hivatkozott, mekkora áldozatot vállalt azzal, hogy elvállalta a miniszterelnökséget. Sőt, már előzőleg a pénzügyminiszterséget is: „tövises út és áldozat”. Bizony a legnehezebb emberi vállalkozások egyike vezetni, irányítani a nemzetet, jó irányba terelni. Kinek sikerült maradéktalanul Szent István óta? Mégis meg kell próbálni, ha félelmeink is vannak, mert bár nyugodtnak látszik a víz, tudjuk milyen a hajótörés.