Történelmünk balladája

Hogy az Uránia mozit időtlen idők óta ilyen zsúfoltnak nem láttam, mint ezen a decemberi estén – tényleg, gombostűt sem lehetett volna leejteni –, annak volt megrendítő bizonyítéka, amit az ezredforduló után a jeles magyar filozófus, Molnár Tamás megfogalmazott és amit – bár legtöbbször inkább csak reménykedve-bizakodva – de már egyszer-kétszer idéztem-leírtam: a történelem visszatért.

Igen, a történelem, hála a Fennvalónak, úgy tűnik, tényleg legalábbis visszatérőben van. Ez pedig majdnem akkora öröm, mint tudni, hogy évente mégiscsak egy Megváltó születését ünnepelheti a keresztény világ. A visszatérő történelem a megváltás édestestvére: bőven van mitől és miért megváltania bennünket. Az a hazudozásözön, az elhallgatásoknak az a tengermély csöndje, a hamisításoknak, a meghülyítés alakváltozatainak az az óriás-szemfödele, amely hosszú-hosszú évtizedeken át körülvett, elborított és szinte agyonnyomott bennünket az Elbától Vlagyivosztokig: sokszorosan elegendő volt a megtérő-felszabadító História e végső nagy tettéhez. Hogy mindez bekövetkezhessék, sok-sok alkotó Keresztelő Szent Jánosra van szükség: olyanokra, akik előkészítik a megváltást, akik a közelgő örömhírről prédikálnak – arról, hogy lám, meg lehet mutatni a valót, az igazat, őszintén, szeretettel és könnyekkel, együttérezve és szemlélődve, regisztrálva és ítélkezve. Ilyen az a férfiú, akit e sorok írója 2001 óta ismer, akivel – igaz, csak egyszer – alkalma nyílt együtt is dolgozni és tanulni tőle kissé, akinek munkáit már a nyolcvanas évek vége óta ismeri – és aki mostanra, mondjuk ki végre, alighanem a legkitűnőbb, legtisztábban látó és legfelelősségteljesebb magyar rendezők egyikévé nőtte ki magát, több mint figyelemreméltó, kiváló filmek alkotójává. Hogy mostanra egy újabb csúcsot: a magyar történelem elfeledtetett-meghamisított-agyonhallgatott Himalájáját hódítsa meg. Méghozzá úgy, hogy egyszerre változtatta gyönyörű magyar népballadává nemzeti históriánk megrendítő, embert próbáló szörnyűségeit – és egy fiatal magyar lány sorsában felmutatta az emberi léleknek nemzeti irodalmunkban Németh László Iszonyához vagy Égető Eszteréhez hasonlítható mélységű bugyrait, tragikumának teljes spektrumát, hitelesen, pontosan, igényesen-szépen, olykor elsöprő művészi erővel. Zsigmond Dezső – így hívják ezt a Keresztelő Szent Jánost – a kárpátaljai magyar nemzetrésznek a szovjet hódítással bekövetkezett végzetét vette szem­ügyre, a barbár erőszak megannyi, egyént és közösséget egyaránt felőrlő következményével – a kárpátaljai magyar irodalom néhány éve feltűnt új tehetségének, Nagy Zoltán Mihálynak először 1991-ben megjelent, A sátán fattya című regényét megfilmesítve. Nincs most itt tér ennek a filmnek egészen rendkívüli ábrázoló erejét, hatásfokát-hatásmechanizmusát és „készítéstechnikáját” taglalni és méltatni, legyen elég annyi: szuverén, akár még az irodalmi alapanyagtól is függetleníthetően igen jelentékeny alkotással állunk szemben, olyannal, amely a magyar történelem balladisztikus feldolgozásával, a fekete-fehér képek, a ragyogóan megválasztott arcok és a kifejezetten finom, árnyalt kárpátaljai magyar falusi arcok-karakterek érzékeny, hallatlanul szuggesztív megrajzolásával még ama bizonyos, annyira áhított és oly ritka katarzist is képes elérni. Zsigmond Dezső és népes alkotótársi gárdája jóvoltából a Molnár Tamás-i jó jel: a valóban visszatért történelem nagy és spontán ünnepének örülhettünk a zsúfolt Urániában. Hogy e sorok írója, régi és erőteljes vonzásban minden efféle ügy iránt, még egy kis külön elégtételfélét is érezhetett: csak ráadás volt. De annál megnyugtatóbb.