Vélemény és vita
Termelékenység és a bérek
A magyar társadalom azzal a jogos igénnyel vágott bele a rendszerváltásba, hogy a demokrácia egyben elhozza a régóta várt létfeltételi felzárkózást is
A magyar társadalom azzal a jogos igénnyel vágott bele a polgári szabadságjogok kiteljesedését minden kétséget kizáróan eddig megvalósító rendszerváltásba, hogy a demokrácia egyben elhozza a régóta várt létfeltételi felzárkózást is. Utóbbira azonban két évtizedig hiá-ba várt, éppen ellenkezőleg, még a rendszerváltozás előtt megszokott szintről is le kellett mondania a társadalom döntő többségének. Az ország javaiból hosszú ideig elsőként részesülő globalista tényezők már az állampárti rendszerben, 1979 nyarán érzékelhetően kikövetelték a jussukat, amikor a növekvő államadósság terhei miatt sor került az első komoly megszorításra, a fogyasztóiár-szint mintegy tízszázalékos, kompenzáció nélküli emelésére, amit ezt követően szinte rutinszerűen negyedszázadig ismételgettek. Az ilyen típusú jövedelemosztozkodáson a rendszerváltozás semmit nem változtatott.
Sőt kiegészítette azzal, hogy az eladósodás kamatterhein túl is lehetőséget kaptak a globalista tényezők az időközben rekordszintre emelkedő munkanélküliség miatt leszorított bérű hazai munkaerő adta hozamelőnyök lefölözésére, valamint az időközben akadálymentesített nemzetközi pénzforgalom adta lehetőségek kihasználására.Nem csoda tehát, hogy rövid időtartamú, epizódszerű felívelő időszakok után (1993-94 és 1998-2006) végül 2010-re újra elértük a hazai legfontosabb jövedelmek, a reálbérek tekintetében az 1978-as (!) szintet. Most, amikor minden vitán felül jól érzékelhető módon emelkednek a bérek és a jólét, furcsa helyzet alakult ki. Azok a politikai tényezők, amelyek saját kormányzásuk alatt a reálbérek és kapcsolódó egyéb jövedelmek (nyugdíjak, ellátások) drasztikus csökkenését a piaci tényezők kedvezőtlen hatásai-nak kívánták feltüntetni, ma egymással versenyezve követelik a bérek minden határok feletti emelését, a kibicnek semmi sem drága alapon.Azzal vádolják a kormányt, hogy nem él a kínálkozó lehetőségekkel. Eközben a kormány által folytatott valóban újszerű gazdaságpolitika tagadásig menő bírálatát is „végzik”. Rendelt ideje mutatkozik annak, hogy áttekintsük, miként is kell viszonyulniuk a béreknek (és értelemszerűen a jövedelemtulajdonosok szinte teljes körét felölelő kapcsolt jövedelmeknek) a végzett munka eredményéhez, azaz a termelékenységhez és a munka kapcsán keletkezett új értékekhez. Nem mérnöki pontossággal, de a jelenlegi statisztikai rendszer is ad ehhez némi támpontot.Ha az egy évben előállított GDP-t elosztjuk a teljesített munkaórák számával, eljutunk egy közelítő, az összehasonlítást segítő értékhez. Eszerint ma hazánkban egy ledolgozott munkaórára 28,3, míg Franciaországban 59,5, Németországban 58,3 és Ausztriában 53,7 dollár megtermelt érték jut. Vélelmezzük azonban (mi több, tudjuk is), hogy sok, a globalisták cégeiben nálunk előállított áru a határainkon túl többet ér, mint amilyen értéken nálunk bekerül a GDP-be. Ettől a ténytől azonban el kell tekintenünk, mert ettől nem lesz több nálunk felhasználható jövedelmünk, hiszen a többletjövedelem külföldön jön létre.Luxemburgban, ahol szinte nincs is termelőtevékenység, az egy főre jutó GDP, így a számítható munkaórára jutó „termelékenység” is az egekben van, noha nem tesznek mást, mint állami segédlettel fogadják a nagy cégek máshol adózás alól elcsent pénzeit, amit kis adótétellel terhelnek. Így gyűjtik maguknak a GDP-t és a termelékenységet. (Az ötszázezres lélekszámú Luxemburg így ötvenmilliárd eurós GDP-vel rendelkezik.)Évszázados sorsközösségünk és főként az együtt töltött, számunkra is eredményes duális állam révén érdemes az összehasonlítást Ausztriá-val folytatni.
Nálunk is és náluk is azért bőven folyik termelőtevékenység. Az idézett számok alapján a mi termelékenységünk 52,7 százalékát teszi ki az osztrákokénak. Ami a bérek összehasonlítását illeti, a legalkalmasabb erre a szabott minimálbér, hiszen ez jól publikált, viszonylag sok emberre vonatkozik, és hosszabb ideig van érvényben. Itt a mi 360 eurós értékünk áll szemben az osztrák 1500 euróval, azaz annak csak 24 százalékát éri el. Tehát 52,7 százalékos teljesítmény áll szemben a 24 százalékos bérrel, semmi kétség, ez tetemes bérlemaradás, ennek elszívó hatását érzik is a határ menti települések.Még azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy újabban az előállított új értékből szinte mindenütt fokozatosan csökken a munkavállalók részesedése. Az előállított értéket száznak véve 1970–2014 között a munkajövedelem-arány Spanyolországban 14, Olaszországban 13, az Egyesült Államokban 11, míg Németországban, valamint Franciaországban hét-hét százalékkal csökkent, és e számok csak tovább romlanak. A G20 országokban, amelyek magukat a világgazdaság krémjének titulálják, 2000 és 2014 között a termelékenység 17, ám a bérek csak öt százalékkal nőttek.
Mindezek fényében, bár esetleg szimpatikusnak is tűnhet bizonyos közegben, mégis inkább hordószónoklás azt hirdetni, hogy a bérek korlátlanul emelhetők, mert nagy a lemaradás, még akkor is, ha utóbbi maga a valóság.Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor mégis mit lehet és egyben mit kell tenni a lemaradás csökkentése érdekében. Merthogy lehet és kell is tenni, az kétségtelen. Az is tény, hogy piacgazdaságban, amelyben élünk, az állam nem lehet mindenható, lehetőségei korlátozottak, hogy az ügy érdekében tehessen valamit. Mindenekelőtt emelheti saját alkalmazottainak bérét. Jó szívvel és szakszerűen azonban csak akkor, ha feszes, azaz deficitmentes költségvetése van, mert egy hitelfelvételre alapuló béremelés (na ez az igazi választási költségvetés) tovább rontja az esélyeket.Az európai szokásjog alapján az államnak hatása van a minimálbérekre is, noha itt sem mozoghat korlátlanul, mert részint tekintettel kell lennie a kötelezett cégek teljesítőképességére, ami végső soron a költségvetésnek is érdeke. Nyilvánvaló, hogy béremelésekre hazánkban a legnagyobb potenciális fedezet éppen a globalista, főként exportra termelő cégeknél van. (Egyesek esetében árbevételük 10-15 százaléka nyereség, ami példátlanul kedvező érték.)
Ezek a vállalatok főként azért jöttek hozzánk, hogy kihasználják a nálunk relatíve alacsony bérszínvonalat profitjuk növelésére, mi pedig azért nem válhatunk meg tőlük, mert főként ők állítják elő azt a devizatöbbletet, amelynek segítségével megszabadulhatunk a nagyon terhes devizahitelektől, és tartalékot is képezhetünk belőle, amitől viszont nagyban függ a költségvetés stabilitása.Végül ismét meg kell említeni azt a tényt, hogy a világgazdaság jó három évtizede éppen arról szól, hogy a megtermelt értéken belül szűkül a bérjövedelem-arány még a legmenőbbeknél is (G20-ak). Tehát mi most is szemben úszunk az árral, ami mindig nehéz. Ha máskor nem is, de a külföldiek különadóinak bevezetésekor ezt bőven meg lehetett tapasztalni. Igen tisztelt bőkezű bérosztogató hordószónokok, talán illene mindezeket a tényeket figyelembe venni, amikor az elmúlt évek eddig nem tapasztalt bér- és jövedelemdinamikáját lekicsinylitek, és a kormányt az árral szemben még gyorsabb úszásra késztetitek, remélve, hogy elfárad, esetleg feladja.
Sőt kiegészítette azzal, hogy az eladósodás kamatterhein túl is lehetőséget kaptak a globalista tényezők az időközben rekordszintre emelkedő munkanélküliség miatt leszorított bérű hazai munkaerő adta hozamelőnyök lefölözésére, valamint az időközben akadálymentesített nemzetközi pénzforgalom adta lehetőségek kihasználására.Nem csoda tehát, hogy rövid időtartamú, epizódszerű felívelő időszakok után (1993-94 és 1998-2006) végül 2010-re újra elértük a hazai legfontosabb jövedelmek, a reálbérek tekintetében az 1978-as (!) szintet. Most, amikor minden vitán felül jól érzékelhető módon emelkednek a bérek és a jólét, furcsa helyzet alakult ki. Azok a politikai tényezők, amelyek saját kormányzásuk alatt a reálbérek és kapcsolódó egyéb jövedelmek (nyugdíjak, ellátások) drasztikus csökkenését a piaci tényezők kedvezőtlen hatásai-nak kívánták feltüntetni, ma egymással versenyezve követelik a bérek minden határok feletti emelését, a kibicnek semmi sem drága alapon.Azzal vádolják a kormányt, hogy nem él a kínálkozó lehetőségekkel. Eközben a kormány által folytatott valóban újszerű gazdaságpolitika tagadásig menő bírálatát is „végzik”. Rendelt ideje mutatkozik annak, hogy áttekintsük, miként is kell viszonyulniuk a béreknek (és értelemszerűen a jövedelemtulajdonosok szinte teljes körét felölelő kapcsolt jövedelmeknek) a végzett munka eredményéhez, azaz a termelékenységhez és a munka kapcsán keletkezett új értékekhez. Nem mérnöki pontossággal, de a jelenlegi statisztikai rendszer is ad ehhez némi támpontot.Ha az egy évben előállított GDP-t elosztjuk a teljesített munkaórák számával, eljutunk egy közelítő, az összehasonlítást segítő értékhez. Eszerint ma hazánkban egy ledolgozott munkaórára 28,3, míg Franciaországban 59,5, Németországban 58,3 és Ausztriában 53,7 dollár megtermelt érték jut. Vélelmezzük azonban (mi több, tudjuk is), hogy sok, a globalisták cégeiben nálunk előállított áru a határainkon túl többet ér, mint amilyen értéken nálunk bekerül a GDP-be. Ettől a ténytől azonban el kell tekintenünk, mert ettől nem lesz több nálunk felhasználható jövedelmünk, hiszen a többletjövedelem külföldön jön létre.Luxemburgban, ahol szinte nincs is termelőtevékenység, az egy főre jutó GDP, így a számítható munkaórára jutó „termelékenység” is az egekben van, noha nem tesznek mást, mint állami segédlettel fogadják a nagy cégek máshol adózás alól elcsent pénzeit, amit kis adótétellel terhelnek. Így gyűjtik maguknak a GDP-t és a termelékenységet. (Az ötszázezres lélekszámú Luxemburg így ötvenmilliárd eurós GDP-vel rendelkezik.)Évszázados sorsközösségünk és főként az együtt töltött, számunkra is eredményes duális állam révén érdemes az összehasonlítást Ausztriá-val folytatni.
Nálunk is és náluk is azért bőven folyik termelőtevékenység. Az idézett számok alapján a mi termelékenységünk 52,7 százalékát teszi ki az osztrákokénak. Ami a bérek összehasonlítását illeti, a legalkalmasabb erre a szabott minimálbér, hiszen ez jól publikált, viszonylag sok emberre vonatkozik, és hosszabb ideig van érvényben. Itt a mi 360 eurós értékünk áll szemben az osztrák 1500 euróval, azaz annak csak 24 százalékát éri el. Tehát 52,7 százalékos teljesítmény áll szemben a 24 százalékos bérrel, semmi kétség, ez tetemes bérlemaradás, ennek elszívó hatását érzik is a határ menti települések.Még azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy újabban az előállított új értékből szinte mindenütt fokozatosan csökken a munkavállalók részesedése. Az előállított értéket száznak véve 1970–2014 között a munkajövedelem-arány Spanyolországban 14, Olaszországban 13, az Egyesült Államokban 11, míg Németországban, valamint Franciaországban hét-hét százalékkal csökkent, és e számok csak tovább romlanak. A G20 országokban, amelyek magukat a világgazdaság krémjének titulálják, 2000 és 2014 között a termelékenység 17, ám a bérek csak öt százalékkal nőttek.
Mindezek fényében, bár esetleg szimpatikusnak is tűnhet bizonyos közegben, mégis inkább hordószónoklás azt hirdetni, hogy a bérek korlátlanul emelhetők, mert nagy a lemaradás, még akkor is, ha utóbbi maga a valóság.Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor mégis mit lehet és egyben mit kell tenni a lemaradás csökkentése érdekében. Merthogy lehet és kell is tenni, az kétségtelen. Az is tény, hogy piacgazdaságban, amelyben élünk, az állam nem lehet mindenható, lehetőségei korlátozottak, hogy az ügy érdekében tehessen valamit. Mindenekelőtt emelheti saját alkalmazottainak bérét. Jó szívvel és szakszerűen azonban csak akkor, ha feszes, azaz deficitmentes költségvetése van, mert egy hitelfelvételre alapuló béremelés (na ez az igazi választási költségvetés) tovább rontja az esélyeket.Az európai szokásjog alapján az államnak hatása van a minimálbérekre is, noha itt sem mozoghat korlátlanul, mert részint tekintettel kell lennie a kötelezett cégek teljesítőképességére, ami végső soron a költségvetésnek is érdeke. Nyilvánvaló, hogy béremelésekre hazánkban a legnagyobb potenciális fedezet éppen a globalista, főként exportra termelő cégeknél van. (Egyesek esetében árbevételük 10-15 százaléka nyereség, ami példátlanul kedvező érték.)
Ezek a vállalatok főként azért jöttek hozzánk, hogy kihasználják a nálunk relatíve alacsony bérszínvonalat profitjuk növelésére, mi pedig azért nem válhatunk meg tőlük, mert főként ők állítják elő azt a devizatöbbletet, amelynek segítségével megszabadulhatunk a nagyon terhes devizahitelektől, és tartalékot is képezhetünk belőle, amitől viszont nagyban függ a költségvetés stabilitása.Végül ismét meg kell említeni azt a tényt, hogy a világgazdaság jó három évtizede éppen arról szól, hogy a megtermelt értéken belül szűkül a bérjövedelem-arány még a legmenőbbeknél is (G20-ak). Tehát mi most is szemben úszunk az árral, ami mindig nehéz. Ha máskor nem is, de a külföldiek különadóinak bevezetésekor ezt bőven meg lehetett tapasztalni. Igen tisztelt bőkezű bérosztogató hordószónokok, talán illene mindezeket a tényeket figyelembe venni, amikor az elmúlt évek eddig nem tapasztalt bér- és jövedelemdinamikáját lekicsinylitek, és a kormányt az árral szemben még gyorsabb úszásra késztetitek, remélve, hogy elfárad, esetleg feladja.