A fenyőfáján feküdt, annak egy föld felett vízszintesen végignyúló ágán, mint egy hintaágyban, és figyelte a tűlevelek közt az eget. A napfény áttört itt-ott, és bevilágította a vastag levél- és tobozszőnyeget meg egy-egy fa törzsét, a szélben mégsem a fák, hanem a tenger illatát lehetett érezni.
Mindig a tenger felől fúj. Azért nőnek befelé a fák – gondolta Lókötő, de nem szólt egy szót se. Régóta nem beszéltek feleslegesen.
Neki is megvolt a helye a Zsiráf fája melletti fán, ott, ahol a másik nagy fenyő törzse enyhe szögben hátradől, mintha egy olvasófotel támlája lenne.
Évek óta ült azon a fán hol a Babérligetkönyvvel, hol a Scientia Sacrával, a hátát a törzsnek vetve. Általában csak bámult a tenger felé, de olykor elolvasott egy-egy oldalt. Állította, hogy a fa megismeri.
– Érzem – mondta Hordónak, aki vállat vont.
– Te ismered meg őt. De voltaképp mindegy – morogta, amikor felkötözte a függőágyát. Azt mondta, az, hogy fákon üljön egész nap, mint egy majom, már nem neki való.
– Bezzeg az, hogy a sziklán aludjál hálózsákban, az neked való – dohogott Zsiráf évek óta, mert Hordót sehogy se lehetett rávenni, hogy felverje a sátrát. Ott állt Zsiráf kék sátra és Lókötő piros sátra egymás mellett a fenyők között, csak Hordó feküdt ki aludni a sziklára, a tenger mellé, alig pár méterre a parttól. Svéd katonai hálózsákja volt. Ha esett az eső, betakarta a fejét, és a másik oldalára fordult. Egyébként is mindig volt nála rum.
Évek alatt körbejárták Isztriát és Dalmáciát gyalog, busszal és stoppal, autóval és vonattal. Vagy öt nyár óta mentek, amikor egy kora szeptemberi napon Lókötő utolsó cipője Zágrábban a felszállásnál leszakadt a lábáról. Nem szólt egy szót se, de a Keletiben már mezítláb szállt le a vonatról.
– Alakulsz – mondta Hordó, és Lókötő végignézett az ágak és sziklák szétkaristolta lábszárán, a kezén, amely tele volt bőrkeményedéssel, aztán eszébe jutott, hogy nem érzi a hátán a zsákot, pedig amikor pár éve elindultak, még meg akart szakadni fele ennyitől.
– Egy hónapig az van, amit a hátadon viszel. Nincs más – mondta Hordó, és tízszer ki- és bepakoltatott velük. Lókötő egy nyár alatt tanult meg csomagolni, Zsiráfnak a vackai miatt,
ahogy Hordó hívta a papírokat és a krétákat, ez három nyárba telt.
Az első nyáron három hét után kérdezte meg először Hordó, hogy hiányzik-e valami nekik, épp amikor először megtalálták azt a facsoportot.
– Valamivel több ruha. A zene. A festék és fényképezőgép – mondta Zsiráf.
– A telefon. A könyvek. A magyar könyvek – mondta Lókötő, aki a Babérligetkönyvet azért titokban, az utolsó pillanatban elsüllyesztette a zsebében indulás előtt.
A következő nyár esős volt, amikor meg nem esett, szürke, gyöngyszínű felhőréteg volt az égen, de a tenger selymes volt és olajos.
Amikor Hordó megkérdezte, hogy mi hiányzik, Zsiráf vállat vont.
– A festékek – mondta végül, aztán hintázott tovább a fán.
– És neked? – kérdezte Lókötőt Hordó, aki nyárról nyárra kisebb zsákkal jött.
– Az anyanyelv – válaszolta Lókötő egy hosszú csönd után, majd nézte tovább a tengert, amelynek a fejében mégiscsak Jadran volt a neve.
A következő évben egészen Dubrovnikig mentek, aztán onnan fel mindenfélével, ami jött, Isztriára, és Lókötő rohant a fájához, hogy átölelje a törzsét. A rongyosra olvasott Babérligetkönyvet csak akkor vette elő, amikor már elfoglalta a helyét. Épp csak belepillantott. A tenger fölött a víz és az ég összeért. Azt a vonalat nézte, ahol a két kékség összeér, és mondta, mondta magában sorról sorra a szöveget, mintha olvasná.
– Megjegyzem a képeket – közölte Zsiráf Hordó felé fordulva, és Lókötő oldalra sandított. Abban az évben Zsiráf nem hozott magával sem vázlattömböt, sem krétákat, sem papírt, csak egyetlen ócska kis ceruzacsonkot. Azt farigcsálta esténként a sátra előtt, és jártában-keltében összerajzolt egy sziklát vagy egy házfalat, olykor meg a farmerja térdét.
– Lassan mehettek egyedül – mondta Hordó. Lókötő leengedte a kötetet, amelynek a betűit már rég nem is nézte, csak azt figyelte, hogyan araszol egy hangya a sorok között. Zsiráf felült a fa-hintaágyán.
– Nem – mondták egyszerre. Hordó az égre nézett, mintha unná őket.
– Kölykök – morogta, aztán lecammogott a vízhez, ami abban az évben tiszta volt és nyugodt.