Vélemény és vita

Távol Moszkvától

A kommunizmus idején lerombolt vagy csak lepusztított templomok újbóli megépítése, illetve restaurálása nemzeti prioritás lehet, hiszen minden városban számos példa van rá

A tajga pont olyannak bizonyult, amilyennek elképzeltem, reggel, amikor felébredtünk, félezer kilométert megtéve az éjszaka, a vonat – úgy tűnt – még mindig ugyanabban az erdőben halad, mint amit lefekvéskor láttunk. Keresztező földút is ritkán, talán tíz-húsz kilométerenként, ha felbukkant, és ha nagy néha villamos távvezeték keresztezte utunkat, akkor a vezetéknek kivágott irtás hossza is végtelennek tűnt. Széles ország az én hazám, írta a költő Lebegyev-Kumács, és állíthatom, igazat mondott.

Moszkva nem nyújtott sok újdonságot, a KGST-időkben többször megfordultam ott, sőt még Leninnel is találkoztam, most kevesebben érdeklődnek iránta, és csak egyes napszakokban látogatható. Néhány dolog azonban határozottan megváltozott. Annak idején a Vörös tér sarkán lévő GUM áruház áruszűkössége viccek tárgya volt, most bárhol a világon megállná a helyét, ami nincs itt, az talán nem is létezik. A másik, Moszkva és végig a Transzszibériai vasút mentén a városok, amelyekben csak jártam, tiszták, nincs az utcán szemét, nincsenek aluljárókban alvó hajléktalanok, nincsenek koldusok, az emberek jól öltözöttek, este a metrón csúcsforgalomban a munkából hazamenő embereken nem látszik az a letargia, ami a hazai metró utasain gyakorta tapasztalható.

Moszkva és a többi város ma olyan, mint a nyugati nagyvárosok voltak még békeidőkben (a migránsáradat előtt). Persze ez nem azt jelenti, hogy nincsen szegénység, úgy mondják a lakosság mintegy húsz százaléka a létminimum alatt él, de ez az utcákon nem látható. Moszkvában az átlagfizetés hatvan-, vidéken negyvenezer rubel körül van, ezt nagyjából öttel kell szorozni, hogy forintosítsuk, de tudnunk kell, hogy az ilyen összehasonlítások csak tájékoztató jellegűek.

Mára Moszkvában és a többi meglátogatott nagyvárosban is (Kazany, Jekatyerinburg, Novoszibirszk, Krasznojarszk, Irkutszk) kialakultak a citynek nevezett modern üzleti negyedek futurisztikus üveg-beton magasépületekkel, semmiben sem maradva el nyugat-európai hasonmásaiktól. Ami eltér, az az aranykupolás templomok tömege, amelyek közül sokat az elmúlt húsz évben építettek újjá, az eredeti tervek szerint, nem kímélve a hozzá való anyagokat (márványt, aranyat, féldrágaköveket).

A kommunizmus idején lerombolt vagy csak lepusztított templomok újbóli megépítése, illetve restaurálása nemzeti prioritás lehet, hiszen minden városban számos példa van rá. Azt mondják, a finanszírozásban élen járnak a jelcini időkben meggazdagodott oligarchák, Putyinnak elég csak utalni rá, hogy ezt, vagy azt rendbe kellene hozni, és örömest megteszik, ami könnyen el is hihető, ha például Hodorkovszkij sorsára gondolunk.

Van még egy dolog, ami feltűnt: a régi és az új szimbólumok békés egymás mellett élése. Láttam olyan emléktáblát, ahol a sarló és kalapács együtt szerepelt a pravoszláv kettős kereszttel. Fényképezőgépünk számára könnyen találhatunk olyan helyeket, ahonnan egyszerre látszanak a vörös csillagos szocreál épületek, a díszesen felújított hagymakupolás templomok, a Lenin-szobor és a cári kétfejű sas – most már mint Oroszország címerállata. Nem szeretnék kisebb botrányt kelteni azzal, hogy mindezt átfordítom magyarra (mi lenne, ha nálunk is így kezelnék a különböző történelmi korok szimbólumait), az azonban elgondolkodtató, hogy más népek történelmében, talán egy-két kivételtől eltekintve, csupa pozitív szereplő van. Az 1790-es évek nagy párizsi mészárlása Nagy Francia Forradalom címszó alatt szerepel a lexikonokban, megbecsült történelmi személy az, akit lefejeztettek és az is, aki lefejeztette. A Westminster Apátságban békésen megfér Ang­liai Erzsébet és az általa lefejeztetett Stuart Mária síremléke is, ráadásul mindkettőt Stuart Mária fia, I. Jakab állíttatta. A kínaiak a kulturális forradalmat és a „négyek bandáját” lerázva, azt mondták, hogy Mao elnök hatvan százalékban jót, negyven százalékban rosszat tett, és mivel a hatvan több a negyvennél, Mao maradhatott a Mennyei Béke terén lévő mauzóleumában.

De utazzunk tovább Kazanyba az éjszakát a vonaton töltve. A Transz­­szibériai vasútra azt mondták, hogy percre pontosan indul és érkezik is. Nem nagyon akartam elhinni, és állomásonként mértem az időt, és tényleg így van, nem csak a vonat indulásához, de az érkezéséhez is órát lehet igazítani. Ahogy megfigyeltem három osztályon lehet utazni. Az első osztályon egy vagonban tizenhat ember utazhat, kettesével egy kabinban kényelmesen, a másodosztályon harminckét ember, kabinonként négyesével, végül a harmadosztályon kabinok nélkül elférnek vagy hatvanan. Minden vagonhoz tartozik egy felügyelő, akit nemétől függően pravodnyiknak vagy pravodnyicának neveznek, tőle kapjuk az ágyneműt és esetleg valami ételt is, ha nem gondoskodtunk magunkról. Étkezőkocsi vagy van, vagy nincs, arra nem lehet számítani. Van viszont forró víz, készíthetünk magunknak kávét, teát, ki mit szeret. A kabinokban vagy van konnektor, vagy nincs, a folyosón azonban található. Ha valaki a mobilját tölteni akarja, jól teszi, ha visz T-elosztót és esetleg hosszabbítót, mert még a másodosztályon is legalább harminckét telefon várja, hogy feltöltsék. Van még egy, az utazó szempontjából ugyancsak fontos helysége a vagonnak, a toalett, amit a nagyobb állomások előtt és után harminc percre lezárnak, amire nem árt odafigyelni. Novoszibirszkben van egy vasúttörténeti kiállítás, ott láthatók a Transzszibériai vasút legelső, százhúsz éves vagonjai, az ottani toalettek ugyanolyanok, mint a mostaniak, úgy látszik, beváltak.

Mivel kíváncsi voltam az egyszerű nép véleményére, magamat újságírónak kiadva, vittem annyira a dolgot, hogy egy csinos, fiatal pravodnyicától – kölcsönösen hiányos nyelvtudásunk miatt egy fordítógép segítségével – megkérdezhettem, mi a véleménye Putyinról. Azt válaszolta, hogy ő távol él Moszkvától, a Bajkál-tó mellett, nem sokat tud a politikáról, de úgy gondolja, Putyin jó ember, sokat tesz Oroszországért, lám, a feleségétől is elvált, hogy energiáját az ország ügyének szentelje. Nem hiszem, hogy akárhány Soros-ügynök ennek ellenkezőjéről tudná meggyőzni.

Kazanyban – mint mindenütt a Transzszibériai vasút mentén – sok látnivaló van, például a kazanyi Kreml és benne a város alapításának ezredik évfordulója alkalmából épített Kul-Sharif-mecset, és, ami a keresztényeknek a legfontosabb, a csodatevő Kazanyi Szűzanya az Angyali Üdvözlet-katedrálisban. Mindezt megnézve nem felejtettük el megsimogatni az orosz mesehős, Vaszka kandúr orrát Kazany sétálóutcájában, a Bauman utcában, mert szerencsét hoz. Kazanyból Jekatyerinburgba vonatozva és a tájat nézve, azon is elgondolkodhatunk, hogy eleink valaha e térségben éltek.

Jekatyerinburg leginkább talán arról nevezetes, hogy itt gyilkolták meg a cári családot. Ma hatalmas katedrálist találunk a lerombolt Ipatyev-ház helyén, és azon a ponton, ahol a cári családot kivégezték, szentély található. Az Ortodox Egyház a kivégzett cári családot szentjei közé avatta.

Tovább keletre, Novoszibirszk talán legérdekesebb látnivalója a már említett Nyugat-szibériai Vasúttörténeti Múzeum. A következő állomáshoz, Krasznojarkszhoz viszont egy érdekes történet, részben talán legenda kapcsolódik. Történt ugyanis, hogy Nyikolaj Petrovics Rezanov, egy orosz nemesember és államférfi, aki sokat tett Alaszka és Kalifornia orosz uralom alá vonása érdekében, szerelembe esett San Francisco kormányzójának, Don José Dario Argüellnak tizenöt éves lányával, akit Concepcionnak, röviden Conchitának neveztek. A vonzalom kölcsönös volt, ám a frigyhez a cár engedélyére volt szükség és Rezanov lóhalálában vágtatott Szentpétervárra, hogy megszerezze azt. A Jenyiszej jegén való átkelés során azonban lovastól beszakadt a vízbe, tüdőgyulladást kapott, majd hamarosan Krasznojarkszban elhunyt. Conchita örökké várta, sohasem ment férjhez. Az örök szerelem költőket, festőket zeneszerzőket ihletett meg, legutóbb a zeneszerző Alekszej Ribnyikov és a híres költő Andrej Voznyeszenszkij dolgozta fel a történetet egy rockoperában, ami egyre népszerűbb Oroszországban. Rezanov emlékét Krasznojarszkban hatalmas emlékmű őrzi.

Végre Irkutszk és azután Lisztvjanka, egy kis falu a Bajkál-tó mentén, ott, ahol az Angara elhagyja Bajkál apót, hogy szerelméhez, a Jenyiszejhez siessen. A tó – nem­hiába, a világörökség része – valóban olyan, ahogy azt a róla szóló leírások tartalmazzák.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom