Távol Afrikától (1)

Magyarország nem írta alá az Európai Unió és az afrikai országok közös konferenciáján született nyilatkozatot. Az ok egyszerű, a magyar kormány úgy véli, hogy a nyilatkozat mögött meghúzódó stratégiai szándékok a globális migrációt mint pozitív és ösztönzendő folyamatot tételezik, ami számunkra elfogadhatatlan.

Persze nem nagyon lehetnek illú­zióink, az Európai Unió uralmi struktúrái mindent meg fognak tenni azért, hogy továbbra is ez legyen a meghatározó véleménynyaláb az egész világ, benne Euró­pa és Magyarország számára is. Mint ahogy az is szinte biztosra vehető, hogy az év végén szintén Marokkóban sorra kerülő migrációs világkonferencia ugyanígy a migráció fokozott támogatásában látja majd a legfontosabb teendőket. Bár a kérdés körüli beszéd-tér örvénylései nagyon megnehezítik a lényeg megértését, ám e megértés érdekében érdemes kicsit eltöprengeni az ügy mélyebb rétegeiről.

Afrika az emberiség édenkertje is lehetne, vagy inkább lehetett volna, de az elmúlt évszázadok folyamán egyetlen társadalmi, gazdasági, ökológiai, kulturális és nem utolsósorban demográfiai értelemben vett rémálommá vált, és a huszonegyedik században ez a tragédia az emberiség sorsát is megpecsételheti. És ezért az iszonyatért alapvetően az a folyamat a felelős, amelyet a történelem a „nagy földrajzi felfedezések” koraként említ. Maga az elnevezés is hamis, sőt hazug, mert teljesen úgy hangzik, mintha az európai fehér embert a tudásszomj vezette volna, tehát a világ megismerésének szándéka lett volna e folyamat legfőbb indítéka.

Pedig ma már tudjuk: az európai, magát kereszténynek vélő fehér ember gátlástalan rablóbandaként fosztotta ki a világ minden rajta kívül létező kultúráját. E brutális terrorakció-sorozat legtragikusabb kárvallottja kétségtelenül Afrika volt. A trópusi vidékek emberi közösségei többnyire rendkívül kényes egyensúlyt voltak kénytelenek kialakítani a külső és emberi belső természet között, mert az egyensúly legkisebb megbomlása is végzetes következményekkel járt volna.

Talán nem kell különösebben bizonygatni, hogy az európai fehér ember a számára piaci értékkel bíró kincsek brutálisan gátlástalan megszerzése során a legcsekélyebb mértékben sem volt tekintettel az afrikai kultúrák e kényes ökológiai, szociális és kulturális egyensúlyára. Egyszerűen kimarta magának mindazt, amire szüksége volt, tekintet nélkül arra, hogy ezzel milyen iszonyú szenvedéseknek tette ki az ott élőket, miként borította fel végleg élőhelyük egyensúlyát.

Ezzel a brutális kiaknázással persze együtt járt az is, hogy az így keletkező „anyagcseretermékekkel” végzetesen megterhelte ezeket a kényes egyensúlyra épülő ökológiai, szociális és kulturális rendszereket. Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című könyve szépirodalmi mű ugyan, de hihetetlen pontossággal és reflexivitással írja le az euró­pai fehér embernek azt a végtelenül cinikus felelőtlenségét, amely az általa vizsgált Brazíliában hasonló tragédiák kiváltója lett. Amerika (és benne Brazília) végzetszerű összekapcsolódásának legfőbb eleme az az „erőforrás”, amelynek kiaknázása nyomán Afrika népeit a legsúlyosabb pusztítás érte, és ez az elem minden kétséget kizáróan a rabszolgakereskedelem volt.
Viszonylag hamar kiderült ugyanis, hogy az Újvilágban, vagyis a frissen „beüzemelt” Amerikában az igazi „aranybányát” nem elsősorban a valódi aranybányák jelentették, hanem az ültetvényes gazdálkodásból származó mesés profit. Egyetlen bökkenő volt csupán, erre az iszonyú munkára nem volt kellő létszámú és főként kellő teherbírású munkaerő.

Az amerikai őslakosság nagy részét kiirtották, és a maradék sem látszott alkalmasnak erre a munkára. Hasonlóan alkalmatlannak bizonyult az európai fehér ember is, noha voltak erre is kísérletek, de e kísérletek legfőbb eredménye az lett, hogy „piaci áron” ilyen munkára nem lehet „munkaerő-árut” kapni.
Az áttörést jelentő „innováció” az volt, amikor felfedezték, az afrikai ember a legmegfelelőbb erre a célra. A különböző becslések harminc- és hatvanmillió közé teszik az Afrikából áthurcolt szerencsétlenek számát, akiknek a fele már az úton elpusztult. Sok mindent elárul sok mindenről az, hogy egy felnőtt fiatal férfi rabszolga ára mai áron öt-hat millió forintnak felelt meg, mégsem tudott kialakulni a humánus „szállítmányozásnak” az a rendszere, amely egy ilyen értékes „árut” kicsit körültekintőbben továbbított volna.

Mindennek az iszonyú következményei drámai módon mutatkoznak meg Afrika és Európa népesedési trendjeinek átalakulásában.

A nagy rabszolgabiznisz felfedezése előtti idők során Afrika és Európa népessége nagyjából azonos volt, a két kontinens népessége az emberiség teljes lélekszámának nagyjából jó egyhatodát tette ki. Ez 1650 körül mindkettőjük esetében száz-száz millió főt jelentett. (A „maradék” kétharmadot Ázsia tette ki, mert a világ többi része akkoriban még legfeljebb egy-két százalékot jelentett.)

A helyzet azonban 1900-ra, amikorra már végleg lezárult a globális „nagyüzemi” rabszolgaüzlet, gyökeresen megváltozott. Európa népessége ekkor már a világ népességének huszonöt százalékát tette ki, az 1650-es adat négyszeresét. Afrika népessége azonban mindeközben lényegében évszázadokon át stagnált, és aránya a világ össznépességén belül mindössze hét százalékot tett ki. Ám az azóta eltelt majd százhúsz év során előbb lassan, aztán egyre gyorsuló ütemben változott meg a két földrész népességének egymáshoz való viszonya. Hogy ebből milyen következmények adódnak, azt írásom második részében fejtem ki részletesen.