Tatár farsang

Készülődnek is már bizonyosan szép, fiatal lányok és derék ifjak, hogy egy tánc ürügyén egymás szemébe nézhessenek, s ott meglássák azt a tengerszemet, amely megigézi őket, és szerelemben elkíséri örök időkre. Nem tudni, melyik lesz az a tánc, lehet, hogy a valcer, és lehet, hogy éppen olyan lesz, ahogy Jókai Mór leírta: „Tánczos és tánczosnő a testük felső részével, a milyen messze csak lehetett, olyan tágan elálltak egymástól, ellenben a lábaikat egymásnak feszítették. Akkor aztán a test felső része nagyot lódult; azt mind a kettőnek egy tempóra kellett tenni, a repülni indult testnek a láb kénytelen volt utána szaladni. A táncoló pár, mint a tenger hátán himbáló sajka, föl- és leemelkedett és süllyedezett, s mentől gyorsabban repült, annál messzebbre tartotta magát a két hátraszegett fej. Az volt a villitáncz!” Hogy a nagy repülésnek bukás lett a vége, már mindegy is, mert a festőnek készülő ifjú elszakadt nadrágját a gyönyörű Erzsike egy gombostűvel ügyesen a térdéhez tűzte, s a parkett ördöge – lábában a tűvel – még háromszor keringett körbe a termen a lánnyal. Táncolnak-e még Magyarországon így valcert? S tükröződik-e még olyan tengerszemekben a csillagos égbolt?

Mert fenyeget a tatár farsang is. A pusztításé. Amerre jár a tatár – elszegődött magyar irányítókkal –, az utak és ösvények takarója hulla, egyre csak hulla. Addig gyújtogattak, raboltak, fajtalankodtak, amíg a hullák bűze el nem űzte őket. A tatár farsangnak keserves haláltánca ez, keserű az élvezete, mocskos a vigalma. Mindszenty József esztergomi érsek idézte fel egykoron a tatár farsangot egy évvel Budapest orosz ostroma után.

Hogy kit értett Dzsingisz kán helyébe, akinek a törvénye szerint birodalmában állítólag a lopást, gyilkosságot halálbüntetés követte, nem volt kétséges. Hisz az orosz főtisztek sokszor elmondták, hogy pirul az orcájuk, ha a Vörös Hadsereget említve rablásról, lopásról, erőszakról, gyilkosságról hallanak. Azonnal jelentsék! – szólították fel azokat a bátrabb magyarokat –, akik fel merték hozni az atrocitásokat. Kevesen voltak, de ettől bizony csak nagyobb igaza volt Mindszenty bíborosnak, amikor azt hirdette, hogy több lett volna az Isten irgalma, kisebb a tatár kegyetlensége, ha a magyar nép mélyebben őrizte volna keresztény hitét. Farsangkor és nagyböjtkor is. Mert az ilyen nép jobban tud magán segíteni, és jobban segíti az Isten is.

A megszállókhoz ekkoriban odasimuló református híveknek mondott el egy példázatot Ravasz László püspök. „Az iszlám uralom idején Spanyolországban egy ostromlott várat elfoglalnak az arabok. Minden elképzelhető atrocitást elkövetnek. Négy testvér – kik mindannyian boldog házasságban élnek – feleségét a győztes katonák meggyalázzák. Hogyan reagálnak reá? Egyik nekirohan puszta kézzel az ellenségnek, az leszúrja őt is, asszonyát is. A másik azt mondja: ilyen szégyent nem tud elviselni, asszonyát otthagyja, és elmegy új hazát keresni. A harmadik így szól: ez a csapás mindkettőnké, együtt viseljük el. Most még jobban szeretem, segítem, védem ezt az asszonyt, mert nincs senkije, csak én. A negyedik vigyorogva gratulál az erőszakoskodónak, egészségére kívánja a gyönyörűséget, és elmegy vele poharazni.” Melyik reagálás a helyes? Hogy ez 2019-ben sem evidens, sőt a vigyorogva gratulálók – az elszegődött irányítók – ráerőltetnék akaratukat egy egész kontinensre, kiábrándító.

Ezekre az elszegődött irányítókra van rendes magyar kifejezés, muszkavezetőknek hívjuk őket. Tatárt, törököt, labancot, németet, szovjetet is „vezettek” ezek az elfajzott magyarok. Legtöbben csak pénzért, pozícióért, alhatalomért. Alemberek voltak, vannak és lesznek is bizonyosan. Egyik másik majd talál eszmét is, amellyel betakarózik este, ha elkerülhetetlen az álom. Az álmok könyörtelenek is meg édesek is. Csörgősipkában látja magát az alember, pojácának, szánalmas pózolónak. Mert nem tudja, ki küldte. A Nagy Kán, a Szultán, a Császár, a Führer vagy a Pártfőtitkár? Vagy a Disznófejű Nagyúr? Összezavarodik. Felriad, kiabál. Erre, erre! De aztán színpadon áll. Már nagy ember ő. Érvényesül. Ezernyi kamera irányul felé. Benne lesz a neve a New York Timesban. Nézik megbűvölve a párthelyiségben, ott a név, igen, látod, Pista, a New York Times! Könny a szembe, hát, megérte, most is fotózz le! Nem bűn ez. Olyan emberi. Szelfi a lappal.

Hogy olcsó? Közönséges? Hamis? Gusztustalan? Nem számít már. Nincs visszaút. Sokan vannak a koncra, de jut mindenkinek valami alhatalom. Pénz biztosan. Farsang van, csináljunk tatár farsangot! Nem igaz, hogy a farsangi mulatságok után böjti mulatságok jönnek. Lárifári. Előre! Lázadjatok! Petőfi nem jól írta. Így kellett volna: „De mit tűr a rabszolgaságnak népe? Miért nem kél fel, hogy lánczát letépje?” Akkor kellene látványosan láncba veretni magunkat. Rendezze a Robi. Milyen erős kép lenne! Csörömpöljön is. Esetleg botbüntetés? Mit szólnátok? Lángelme ő! Kapva kap majd.

Vízkeresztkor kell leszedni a karácsonyfát. Nekem semmi dolgom idén. Nem állítottam fát. A kerti ködszurkáló sem köszön, megsértődött talán, hogy hagytam elbánni a társaival. Farsangról lemaradtam. Talán még életemben nem mulattam. Úgy igazán, ahogy Móricz Zsiga megírta, hogyan is kell, vagy nem kell. Táncolni nem tudok. Valcert aztán végképp nem. Csárdást sem, főleg ahogy Bessenyei Ferenc a Dúvadban. Ha az egyáltalán csárdás volt. De tánc volt, az biztos. Bálban alighanem egyszer voltam. Szalagavató volt. Palotást táncoltam. No, lám csak! Fess legény. S a lánynak tengerszeme volt. Láttam benne csillagot, holdat, zöldet, színpompát, villámot, felhőt. Rég volt. Most karácsonykor, szilveszterkor is itt gubbasztottam magamban jó cimboráimmal, a ház szellemeivel. Kedves barátaim meg ne nehezteljenek rám, jobb így nekem. A csörgősipkás jókedv nem az én világom.

A tatár farsang ellen szólok. Tiszavirág a tobzódás tereken, utcákon. Mint már annyiszor. Nem pusztultunk el tatártól, töröktől. Labancnak, kurucnak volt igaza? Nyilasnak, kommunistának? Egyiknek sem. Ma is több igazságot hisznek az emberek, a jövendőben is egyszer egyik, másszor másik igazság kerekedik felül. Pedig a lényeg egynemű: ha elbukunk, senkinek nem lesz igaza. Senkinek nem lesz hatalma. Csak alhatalma. Másban nem bízhattunk, csak a népben, amely még mindig fáradtan, olykor elmerülve úszik a szélben, mint egy nagy madár. Ratkó Józsefnek köszönhetjük ezt a képet, de a figyelmeztetést is: „Fölöttünk héja, sas kering, / lecsapni készülő halál.” Tudjuk, hányszor nyesték le a szárnyunkat, és látjuk, hogyan nyesegetnék ma is.

Már az új esztendőben járunk. Vajon elmerülünk a meghasonlás ostoba mocsarában? Jön újra az elalélás, újrakezdés? Útra kelünk, mi mind, mind a megmaradt magyarok? Összezsugorodunk, nagyon szépek leszünk, szépek és egyedül hanyatlók? Vagy mosolyogva nézünk reggel gyermekeinkre, munkára feszítjük karunkat, és eszünkbe sem jut összetörni koponyánkat a ledönthetetlen falakon? Szeretném, ha utóbbi történne. Meg ne szakadjon táncos, életes, madaras, szerelmes történetünk! Nehogy annyi maradjon korszakunkból, hogy a díszburkolaton és a pázsiton a meztelen csiga szennycsíkja jelezze utunkat. Vigyázni kellene. Vannak szép, fiatal lányok és derék ifjak, akiknek most kell eltáncolni azt a valcert, csárdást, palotást. Akik békében szeretnének élni. Holdat, csillagot, napot nemcsak bámulni, de teremteni gyermekeik szemében, dalaiban, meséiben. A bátor kezdet fél diadal.

Amik régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg, hogy a béketűrés és az írások vigasztalása által reménységünk legyen. A reményről sokan írtak, leginkább megcsalatva, mint Csokonai Vitéz Mihály. Szerb Antal szerint éppen a reménytelenség a tartalékunk, amelyből ha kell, kegyelemszerűen rejtőzködő, megmentő erők tűnnek elő. De vajon kiknek a vágyaira gondolt Petőfi, aki „förtelmes kéjleánynak” mondta a reményt?

Igazuk lehet mindhármuknak, ha tündér, táncos, szép vigadalmak jönnek, és akkor is, ha átkozott tatár farsang.