Tárgyilagosan az aranyról

A hír szinte két hétig uralta a médiát, pedig a valóságtól és főként az igazságtól olyan messze van, mint a mondás szerint Makó vitéz Jeruzsálemtől.

Az igazság ezzel szemben az, hogy a jegybank az aranykészlettel egy swap műveletet végzett, amelynek lényege, hogy az ellenértéket képező devizaösszeg ellenében a készletet meghatározott időtartamra átengedte partnerének, de egyben ugyanazon üzlet keretében ki is kötötte a készlet visszaszolgáltatását a lejáratkor teljes összegben. Egy ilyen művelet mögött kölcsönösen kihasználható előnyök húzódhatnak meg. Felettébb érdekes viszont, hogy a hír hozói, akik a jegybank aranyügyei után az elmúlt negyedszázadban egyáltalán nem érdeklődtek, most hangos jajveszékelésbe kezdtek, mintha mindjárt az ország jó sorsa forogna kockán az aranyüzlet miatt.

Amikor a jegybank 1989-ben Surányi György elnöksége alatt gyakorlatilag felszámolta a 65 tonnára (205 ezer uncia) rúgó készleteket, közülük senki fel nem jajdult, a közönség pedig nem is értesült az üzletről. (Nyilván az „üzlet” banktitkot képezett.) Mára az is világos, hogy az értékesítés a mai piaci aranyárnak mintegy húsz százalékának megfelelő árszinten történt. Nem tény tehát, hanem valótlanság, hogy a Magyar Nemzeti Bank eladta volna az eredeti készlet körülbelül négy százalékára fogyott aranykészletét, az 1989-es eladás viszont kőkemény tény, maga a rideg valóság. A balliberális pénzügyi verkli-mantra szerint az arany monetáris szerepe a modern pénzrendszerben teljesen eltűnt, pozícióban tartása tetemes költségekkel jár, de hasznot nem hoz, tehát társadalmi szempontból holt tőke. Az arany iránti balliberális érzület ezek szerint csak akkor csap az egekig, ha a maradék készlettel a jegybank kizárólag nemzeti kormány idején valamiféle műveletet végez. De akkor igazán.

Meglátásom az, hogy az arany ennél az ideiglenes zavarkeltő jellegű médiaricsajnál sokkal több figyelmet érdemel, egy körültekintő elemzést, annál is inkább, mert a világ országai tetemes aranykészleteket tartanak és képeztek nemrég is jegybankjaikban, ráadásul sokan éppen az elmúlt évek magas árai mellett szaporították tovább aranytömbjeik számát. Érdemes megemlíteni, hogy régiónkban Románia és Lengyelország száz-száz tonna körüli készlettel rendelkezik, nem is említve Németország háromezer tonna feletti készletét vagy az olaszok kétezer-ötszáz tonnáját, nem is beszélve az Egyesült Államok tízezer tonnánál is nagyobbra becsült készletéről. Oroszország, ahonnan a szovjet időkben a kitermelt aranyat jobbára külföldön értékesítették, manapság ezer tonnára szaporította készleteit.

A hajdani jegybankelnök Surányi és a mantracsapat szerint akkor mindezen jegybankelnökök vállalják a felesleges költségeket a haszontalan aranyholmi miatt, a mi jegybankunk pedig 1989-ben ezektől bölcsen megszabadult? Vajmi nehezen adható el mindez még az avatatlanoknak is. Az arany szerepét – beleértve a jelenlegi helyzetet is – akkor érthetjük meg, ha a kezdetektől indulunk. A nemesfémeket a cserék, a kereskedelem igénye hívta életre. Kellett valami, amit mindig el lehet cserélni bármire, nem túl költséges és terhes a tartása, mert kis helyen elfér, nem romlandó, jól osztható stb. Nagy mennyiségben ennek a szerepkörnek először az ezüst felelt meg, de az amerikai földrész felfedezése után egy korábban még ritkább, de az új földrészről Európába beáramló nagyobb tömegű fém, az arany fokozatosan teret hódított mint általános és mindenütt elfogadott csereeszköz.

A kereskedelem bővülésével azonban valóban létrejött egy olyan helyzet, hogy az arany nem bírta a megnövekedett forgalom tempóját, a sok művelet lebonyolítására kezdett divatba jönni az aranyat helyettesítő és mindenkor a tulajdonosa által a kibocsátónál aranyra cserélhető papír, a bankjegy. Ha a bankár mohó volt, és túl sok papírt adott ki arany helyett kamatért, és nem tudta a beváltási igényeket kielégíteni, mindenki azonnal visszatért a fémhez, fizetésként azt követelte, a papír pedig elértéktelenedett. Ez történt még az uralkodói akarattal kibocsátott – többnyire háborús finanszírozást szolgáló – államjegyekkel is, elértéktelenedtek, és árut előbb-utóbb csak fémért (vagy barterben más áruért cserében) lehetett kapni.

Éppen a pénzforgalom ilyen kártételeinek elhárítására jöttek létre állami akarattal a központi bankok, amelyek szigorú szabályokat alkottak a nemesfémkészlet és a kibocsátható bankjegyek arányára. Ameddig a nemesfémek (arany és ezüst) a pénzforgalom alapjait képezték, a cseréknél értéket értékre cseréltek, valós értéket képviselt az áru és a pénzáru is, a maga fizikai valóságában, még akkor is, ha ez a kapcsolat – amennyiben a rendszer a szabályok szerint működött – nem is kellett, hogy minden üzlet esetén megnyilvánuljon, defektusoknál azonban mindig megnyilvánult, mert az áruért nem papírt, hanem a fémet, a valós értéket követelték. Az arany térhódítása esetén még azok az országok is aranyban határozták meg pénzük értékét, paritását, ahol nem volt meg a kellő aranyfedezet, mint például az Osztrák–Magyar Monarchiában. A jegybank, azaz az Osztrák–Magyar Bank az arany mellé olyan devizakészleteket épített ki, amelyek közvetlenül beválthatók voltak aranyra (pl. angol fontot). Ezeket a pénzrendszereket neveztük „sánta” aranystandardnak.

Az áruk és a pénzáru belső értékazonossága végképpen 1971-ben szűnt meg, amikor Nixon elnök „ideiglenes”, de úgy tűnik, állandó jellegűvé „nemesült” jelleggel felfüggesztette a második világháború utáni időkre megalkotott nemzetközi arany-deviza standardnak elkeresztelt rendszerben a dollár fix áron aranyra történő kötelező átváltását (35 dollár=1 uncia monetáris arany). Ezzel végképpen eltűnt a rendszerből az objektív fék, hogy mindig érték értékkel cserél gazdát. A pénz esetén azt, hogy mi éppen a pénz értéke, áthelyezték a kibocsátó döntési körébe, ráadásul magánérdekeket képviselő, jogilag minden államhatalomtól független intézmény, az amerikai Federal Reserve kezébe.

Mindezt megfejelték azzal, hogy az európai közös pénz, az euró kibocsátását sem ellenőrzi államhatalom, miközben államok szavatolják tőkével a közös bank, az Európai Központi Bank működését. A közben kibocsátott papírpénz, a dollár ma sokszorosan felülmúlja az Egyesült Államok éves társadalmi termékének értékét, miközben az nem más, mint a Federal Reserve passzívája, azaz adóssága a dollártulajdonosok felé, a közönség azt mégis amerikai tartozásnak véli, és a bajokért az amerikai kormányzatot teszi felelőssé. Eközben a papír piaci értékével, a piacra dobott pénzvolumen manipulálásával a kibocsátók úgy játszadoznak, mint macska az egérrel, döntenek nyomorba országokat, és juttatják meséken túli vagyonokhoz saját érdekkörüket.

Amikor Surányi eladta az aranykészleteket ezt a rendszert tekintette öröknek, és nem a történelmi tapasztalatra hivatkozott, hogy nagy összeomlásokkor csak az arany segíthet. A nagy összeomlás pedig nincs kizárva ma sem.