Vélemény és vita
Tanyasirató
Hogy a tanyák, a tanyarendszer, a „korszerűtlen” tanyai életmód micsoda értéközönt jelent, szinte felbecsülhetetlen!
Idős barátom eladta a tanyáját. Emlékszem, még 1974 nyarán vette, én is ott voltam az Ásotthalom környéki mustraturnén – és most, több mint négy évtized után volt kénytelen megválni tőle. Csak úgy mellékesen, mondhatni, hanyagul odavetve közölte a tényt, szinte nemtörődöm módon, sejtem is, miért. A fájdalmat, ha tudja, a férfiember igyekszik titkolni. Az viszont tény, súlyos faktum: ebben a látszólag hétköznapi mondatocskában világok – jelentékeny, mély magyar világok – üzenete és végzete rejlik.
Sokféle ok miatt lehet – látszólag – eladni egy tanyát. Megváltozott életkörülmények, magas – és egyre magasabb – életkor, netán anyagi szükség, miegyéb: azonban igazából, erős a gyanúm, a lényeg egészen más.
Szeressük vagy temessük a tanyát? – tette fel a kérdést 1985-ben régi kedves kollégám, Horváth Dezső. Akinek a Magyarország felfedezése című sorozatban megjelent szociográfiája, A tizedik ember egyszerre rímelt az e sorok szerzőjét Dezsővel és Mocsár Gáborral együtt oly sokat biztató-erősítő, nagyszerű – és ma már, sajnos, szinte elfeledettnek mondható – kecskeméti szociográfus-író, Zám Tibor Tanyabejáró című kötetére, vagy éppen Buda Ferenc egykori, a tanyáknak szép lírai emlékművet állító versciklusára. Vagy történeti munkák egész sora, amelyek a sajátságos magyar tanyarendszer kialakulását tárgyalták, élükön a kiváló hódmezővásárhelyi néprajztudós, Szenti Tibor művével.
Még a huszadik század két utolsó évtizedében is a tanyán („külterületen”) élő magyar lakosság az ország népességének több mint tíz százalékát jelentette („a tizedik ember”) – bár létszáma fél évszázad alatt a negyedére csökkent. És ez az a terrénum, ahol nemcsak alig változott érdemben valami a rendszerváltozás óta eltelt negyed században, de szinte folyamatosan rosszabbodik a helyzet, együttesen hat az elöregedés, a közbiztonság romlása, az elnéptelenedés és más társadalmi változások megannyi újdonsága a maga romboló, kártékony mivoltával. (Idős barátom elhatározásában alighanem jócskán közrejátszhatott, hogy az elmúlt egy-két évtizedben huszonvalahányszor törtek be tanyájára, szívósan ismétlődő próbálkozások sorával szétlopkodva szinte mindent, ami mozdítható.) Időről időre különböző tanyamentő programok indulnak, komoly és tudós szimpóziumok rendeztetnek, kifejtik, hogy ez a sajátságosan archaikus életforma és a 21. század és ach és och és tényleg. Érdemi változás nulla, a folyamatok tartanak – fordított a kutya ugat, a karaván halad”. Ennyi. Hogy a tanyák, a tanyarendszer, a „korszerűtlen” tanyai életmód – és a tanyai ember nagyképű, ostoba városi bunkósággal lenézett kultúrája! – micsoda értéközönt jelent a magyar múlt (sőt, ábrándos megközelítésben: még a jelen és a távolabbi jövő!) szempontjából is: szinte felbecsülhetetlen. A hungarikumok örvendetesen gyarapodó száma – és főleg: kultusza – idején nem árt hangsúlyozni: íme, azok egyik legnemesebb darabja. És mindazok, akik legalább három-négy évtizede küszködnek a tanyák népéért és a magyar tanyák igenis eszménynek (is) nevezhető rangjáért-nevéért, értékeiért, megőrzéséért, „feljavításáért”, végre nem gúnyt, ennél is nagyobb „városi” érdektelenséget-nemtörődömséget érdemelnének. Hanem értő (és valódi!) figyelmet és komoly, jelentékeny segítséget. Nem álszent, szép szavakat és borravalófilléreket.
Persze ha egy tanyát – ami ráadásul csak afféle hétvégi tanya volt, az ötvenhat miatt üldözött-mellőzött, félreállított embernek menedék, vigasz, azílium, bázis harcálláspont, eszmetársi és/vagy szerelmi gyülekező- és búvóhely egyszerre – eladnak, bárki mondhatja, hogy nem nagy dolog. Nem világot rengető ügy. Igaz, még valamikor a nyáron olvastam, hogy szűkebb pátriámban, a Dél-Alföldön, Rózsa Sándor vidékén, a tanyavilágban a beáramló migránsok egyszerűen se szó, se beszéd, beköltöztek egy lakott (beszédes nevű: átokházi) tanyára, és a kétgyermekes családanya felszólítására a fülük botját sem mozgatták. Ami viszont, ha jobban utánagondolunk, már nagyon is világot – magyar világot is – rengető ügy. Akárcsak az ősi magyar tanyák dolga.
Sokféle ok miatt lehet – látszólag – eladni egy tanyát. Megváltozott életkörülmények, magas – és egyre magasabb – életkor, netán anyagi szükség, miegyéb: azonban igazából, erős a gyanúm, a lényeg egészen más.
Szeressük vagy temessük a tanyát? – tette fel a kérdést 1985-ben régi kedves kollégám, Horváth Dezső. Akinek a Magyarország felfedezése című sorozatban megjelent szociográfiája, A tizedik ember egyszerre rímelt az e sorok szerzőjét Dezsővel és Mocsár Gáborral együtt oly sokat biztató-erősítő, nagyszerű – és ma már, sajnos, szinte elfeledettnek mondható – kecskeméti szociográfus-író, Zám Tibor Tanyabejáró című kötetére, vagy éppen Buda Ferenc egykori, a tanyáknak szép lírai emlékművet állító versciklusára. Vagy történeti munkák egész sora, amelyek a sajátságos magyar tanyarendszer kialakulását tárgyalták, élükön a kiváló hódmezővásárhelyi néprajztudós, Szenti Tibor művével.
Még a huszadik század két utolsó évtizedében is a tanyán („külterületen”) élő magyar lakosság az ország népességének több mint tíz százalékát jelentette („a tizedik ember”) – bár létszáma fél évszázad alatt a negyedére csökkent. És ez az a terrénum, ahol nemcsak alig változott érdemben valami a rendszerváltozás óta eltelt negyed században, de szinte folyamatosan rosszabbodik a helyzet, együttesen hat az elöregedés, a közbiztonság romlása, az elnéptelenedés és más társadalmi változások megannyi újdonsága a maga romboló, kártékony mivoltával. (Idős barátom elhatározásában alighanem jócskán közrejátszhatott, hogy az elmúlt egy-két évtizedben huszonvalahányszor törtek be tanyájára, szívósan ismétlődő próbálkozások sorával szétlopkodva szinte mindent, ami mozdítható.) Időről időre különböző tanyamentő programok indulnak, komoly és tudós szimpóziumok rendeztetnek, kifejtik, hogy ez a sajátságosan archaikus életforma és a 21. század és ach és och és tényleg. Érdemi változás nulla, a folyamatok tartanak – fordított a kutya ugat, a karaván halad”. Ennyi. Hogy a tanyák, a tanyarendszer, a „korszerűtlen” tanyai életmód – és a tanyai ember nagyképű, ostoba városi bunkósággal lenézett kultúrája! – micsoda értéközönt jelent a magyar múlt (sőt, ábrándos megközelítésben: még a jelen és a távolabbi jövő!) szempontjából is: szinte felbecsülhetetlen. A hungarikumok örvendetesen gyarapodó száma – és főleg: kultusza – idején nem árt hangsúlyozni: íme, azok egyik legnemesebb darabja. És mindazok, akik legalább három-négy évtizede küszködnek a tanyák népéért és a magyar tanyák igenis eszménynek (is) nevezhető rangjáért-nevéért, értékeiért, megőrzéséért, „feljavításáért”, végre nem gúnyt, ennél is nagyobb „városi” érdektelenséget-nemtörődömséget érdemelnének. Hanem értő (és valódi!) figyelmet és komoly, jelentékeny segítséget. Nem álszent, szép szavakat és borravalófilléreket.
Persze ha egy tanyát – ami ráadásul csak afféle hétvégi tanya volt, az ötvenhat miatt üldözött-mellőzött, félreállított embernek menedék, vigasz, azílium, bázis harcálláspont, eszmetársi és/vagy szerelmi gyülekező- és búvóhely egyszerre – eladnak, bárki mondhatja, hogy nem nagy dolog. Nem világot rengető ügy. Igaz, még valamikor a nyáron olvastam, hogy szűkebb pátriámban, a Dél-Alföldön, Rózsa Sándor vidékén, a tanyavilágban a beáramló migránsok egyszerűen se szó, se beszéd, beköltöztek egy lakott (beszédes nevű: átokházi) tanyára, és a kétgyermekes családanya felszólítására a fülük botját sem mozgatták. Ami viszont, ha jobban utánagondolunk, már nagyon is világot – magyar világot is – rengető ügy. Akárcsak az ősi magyar tanyák dolga.