Domonkos László

Vélemény és vita

Tánc, lélek, éjszaka

Az éjszaka: kezdő kamaszkorunk óta a kalandok ideje.

Felvonulási terepe, fő-fő vadászterülete, csodás, végtelen birodalma. Mióta bizonyos kulturális intézmények szervezett „éjszakáit” bevezették – a Múzeumok éjszakája után immáron van Színházak, Könyvtárak, Kutatók, sőt, némiképp frivol módon, még Strandok éjszakája is –, az éjszaka varázsa, úgy tűnik, újult erőre kap. Jó, hogy néha ilyen divat is van. Mert eszünkbe juttat valamit, ami az éjszakából a szükségszerű végkifejlet – a hajnal, a világosság – irányába mutat. Kissé rejtőzködve tán, de annál egyértelműbben.

Tizenkét-tizenhárom éves fiú ropja társaival a magyarlapádi táncot, a termet betöltik az erdélyi magyar népzene semmihez sem hasonlítható, varázsos erejű hangjai. Csupa jó arcú, frissen mozgó és jókedvű fiatal mindenfelé: jó alakú, csinos lányok, egy-kettő éppen tipegő kicsinyeit is magával hozta, nyugodt, nyúlánk fiúk körös-körül, a falak menti székeken szinte dermedt döbbenettel, lenyűgözve figyelő idősebbek. Budapesti éjszaka, 2015 szeptemberének közepén.

Harminchét esztendeje, hogy napvilágot láttak ezek a sorok: „…vonuló hátizsákokat látok, vonatozó lányokat, fiúkat Erdély-szerte. Kiszállnak Körösfőn, benéznek Farkaslakára, Korondra. Leugranak autóstoppal egy pusztakamarási lakodalomra, zenét gyűjtenek, fintorgás nélkül isznak a szájról szájra járó pálinkás üvegből, megrészegesznek, halálosan elrontják a gyomrukat, de azért összeölelőzve táncolnak, énekelnek a násznéppel együtt (…) S a gondolatok láncreak­ciója, villámgyors lebomlásban, újabb és újabb kérdésekkel bombázta az agyakat: mi történt a magyar történelemben, hogy modern Julianusként kell a »leszakadó testvéreinket« megkeresnünk? (…) A hetvenes esztendők magyar fiatalságát az eredetiség nyűgözte le. (…) Hogy éneket s zenét ne közvetetten, kottából tanuljanak, hanem közvetlenül azoktól, akik több száz vagy több ezer éves örökséget hoztak a torkukban idáig. Még a kétkedők számára is kiderült, hogy a legkonzerválóbb erő nem a pontos lejegyzés, nem a művészi feldolgozás, nem a kotta, nem a film, nem a lemez, hanem a stílus idegekbe, sejtekbe való fölszívása. Mert a stílus nemcsak az irodalomban, de énekben és táncban is azonos az emberrel. Ebben az esetben magával a néppel.”

Amiket Csoóri Sándor leírt Tenger és diólevél című, ma már klasszikus, nagy esszéjében: az alap és a kiindulópont. Alig három éve tört fel ez újra elemi erővel, midőn a táncházmozgalom negyvenéves születésnapját ünnepeltük – most, itt a Fáklya Klubban, a táncházak éjszakáján belénk kell hasítson a felismerés: amit Csoóri Sándorék – többünk szellemi mesterei, elindítói – a táncházmozgalom, a magyar népi kultúra, egyáltalán: a népiség föltámasztásával és elterjesztésével tettek – korszakos, nemzetmentő, hatalmas tett volt. Mondjuk ki végre: halhatatlan és évszázadokra fénylő.

A széki muzsikát hallgatva és a táncolókat elszoruló szívvel nézve rá kell jöjjünk: aki a magyarságot igazán meg akarja ismerni, és van hozzá esze, szíve, van hozzá „antennája” – hallgasson, nézzen végig egy, csak egyetlen egy órát egy táncházban. A világon mindent meg fog tudni. Nem kell elolvasnia semmit, nem kell beszélgetnie senkivel. A lélek, a fajtánk lelke kitárulkozva és hajnalt hozva suhan végig az éjszakán, ami, íme, még mindig a legnagyobb kaland a világon. Nekünk különösen.