Tanácsadók

Igazolványok ide vagy oda, enyhén szólva nem volt egyszerű bejutni: midőn sorra elkért és aprólékosan vizsgált dokumentumaimmal, a telefonálgatásokra – no meg: az Engedélyre – várva hosszasan álldogáltam a zordon cerberusok előtt, váratlanul arra lettem figyelmes, hogy két öltönyös-nyakkendős, egymással hangosan és fesztelenül beszélgető, nálam nem sokkal idősebbnek tűnő fiatalember siet le otthonosan a lépcsőn, senkire ügyet sem vetve, frissen és magabiztosan, mintha csak otthon lennének. Pillanatok alatt tova is tűntek, mint egy sajátságos Duna-parti jelenés. Oroszul beszéltek. Hangosan és fesztelenül. Odakünn szépen sütött a nap, ragyogó búzavirágkék éggel az egykedvű folyó fölött, 1980 könnyű, nyárias ősze volt.

Ez a jelenet jutott eszembe most, egy nagyszerű könyvet lapozgatva – nem gondolom, hogy sokan felfigyeltek volna rá, pedig alighanem az idei könyvhét egyik szenzációjának lehet nevezni. Máig ismeretlen, Magyarországon rövidebb-hosszabb időt töltött idegenekről szól – azokról, akik a legújabb kori gyarmatosítás közvetlen gyakorlati kivitelezői voltak, akár a török korban az adószedő defterdárok. Egyetlen rövidke részlet Baráth Magdolna munkájából: „A tanácsadók fizetését, ellátását, a nekik nyújtandó szolgáltatások körét a Szovjetunió és a magyar kormány között létrejött megállapodás szabályozta. Fizetésük 1952-ben 2550 és 9570 forint között mozgott havonta. (…) Akkoriban a magyar munkások csupán 2,6 százalékának volt 2000 forintnál magasabb a fizetése, az átlagkereset 600-1000 Ft között mozgott. (…) Budapesti tevékenységük idejére 30 százalék, vidéki működésük alkalmával tíz százalék »drágasági pótlék« illette meg őket. Magyarországra érkezésükkor, illetve eltávozásukkor – amennyiben legalább egy évet itt töltöttek – átköltözködési illetményt fizettek nekik, amelynek összege – legalábbis elvben – akkora volt, mint amit a magyar honvédség tagjai külföldre utazásukkor kaptak. Egy 1948. október 19-i feljegyzés szerint (…) a főtanácsadónak 15 000 forintot, a tanácsadóknak 10-10 000 forintot fizettek ki. (…) Minden tanácsadó természetbeni élelmiszerellátásban részesült (…) egy hónap fizetett szabadság illette meg őket, úgy, hogy az utazás időtartama ebbe nem számított bele. Ha a szabadságát a Szovjetunióban akarta tölteni, az utazási költséget számára és családtagjai számára meg kellett téríteni. (…) a tanácsadónak és családtagjainak ingyen orvosi ellátás járt. Vidéki kiszálláskor napidíjat kaptak, és a vasúton és a hajókon ingyen utazhattak.(…) Az 1948. november 8-i kimutatás szerint a tanácsadók alig egy hónapos magyarországi tartózkodása 1 383 500 forintjába került a Honvédelmi Minisztériumnak.” (Kezdetben – 1952-ben – hivatalosan még csak harminchárom, 1953 végén már negyvennégy szovjet tanácsadó tartózkodott Magyarországon.)

A szovjet tényező – Szovjet tanácsadók Magyarországon – ez a címe a kötetnek, aminél kevés tanulságosabb kiadvány akad ma ebben a hazában. Nemcsak az 1944–45-ben kezdődött szovjet hódoltság genezisének, hanem a sokunk által oly jól ismert, ellenforradalmi Kádár-rendszer működési mechanizmusának, a vazallus-lét megannyi műhely- vagy éppen boszorkánykonyha-titkának mélyeibe enged bepillantást, hűvösen objektív, éppen azért különlegesen rokonszenves és vonzó megközelítésben, ha úgy tetszik, igazi „tudományos eleganciával”, adat- és információgazdagon, ugyanakkor (mégis) tömören és rendkívül hatásosan. Külön bravúr, ahogyan Baráth Magdolna „tálalja” az általam 1980 napfényes őszén tapasztaltakat – mindazt, amit és ahogyan a magyar embernek saját hazájában, netán saját fővárosában el kellett viselnie tőlük és miattuk, a munkások fizetésétől a szovjet tanácsadók különleges státusáig – halandók fölötti, csupán az igazhitűeknek kijáró „rendkívüli jogállásáig”. Mert ezek az idegenek bizony élet és halál igazi urai voltak Magyarországon. Mi több: csakis és egyedül ők. Ők voltak „a szovjet tényező”. Nem a helytartó vidéki, ilyen-olyan „nagy hatalmú”, bunkó barom párttitkárok, még csak nem is a pecsenyéjüket sütögető, gyáva karrierista pesti elvtárs-fejesek, de még az állig felfegyverzett megszálló katonák (nyomorult, kopaszra nyírt, ijedt tekintetű gimnasztyorkás srácok) sem. Ezek a jól fésült, öltönyös, hangosan és fesztelenül nevetgélve-csevegve rajtunk keresztülsiető felsőbbrendű egyének, Magyarország, a mi szegény édes hazánk láncon tartói. Ők fogták, ők „kezelték” a láncot, a láncokat és gondjuk volt rá – felkészült, ragyogóan felkészített példány lévén valamennyi –, hogy az éppen mennyire fényes, mennyire szoros vagy éppen mennyire laza legyen. Meg a többi.

Tanácsadók. Már az elnevezés is legalább annyira álszent és vérbeli szovjet módra hazug, mint mindaz, ami velük érkezett 1944–45-ben. Tanácsadó az értelmező kéziszótár szerint „olyan szakértő személy, akinek az a munkája, hogy tanácsokat, működőképes elgondolásokat adjon olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyekről nagy tudással rendelkezik”. Aha. Gondolom, ugyanígy definiálja (definiálná) magát az EU-ból érkező következő gárda is.