Szürke, mint az ég

Tekert hát tovább, és figyelte, ahogy a kapucnijáról a vízfolyam megindul a kabát hátán át a derekához, aztán a sár felcsap a nyakáig, majd a nadrág is átázik a térdén. Mindegy volt. Ez is. Össze kellett magát szednie valahol a Margit hídi káosz előtt, hogy eszébe jusson, minek indult el és hová. Hogy rájöjjön, megállt egy kicsit az aluljáróban, és nekitámaszkodott a Batthyány tér felé menő HÉV lejáratánál annak az alacsony falnak. Állt ott, míg végiggondolta, hogy dolgozni akart menni, vagy visszavinni a könyvtárba a könyveket végre vagy a telefonszámláját befizetni.

Amint áttolta a biciklit az aluljárón, és megpróbált kivergődni a homokhalmok és a fémhálódarabok közül, megérezte az eső első tűszúrásait. Pár méter után már kitartóan szakadt. Leszorították az autók, de ment tovább.

A Batthyány térnél kis híján elgázolták, pedig szabályosan haladt, valaki a lehúzott ablakon kihajolva mégis ordított rá. Mert létezik.

Képes volt ezért lehúzni az ablakot – gondolta, aztán felnézett a Szent Anna-templomra.
– Nem méltatott rá – mormolta, majd, ahogy eszébe jutottak a sorok, összevissza, és mondta magában egyre hangosabban, hogy mindnyájatoknak, egyenként, külön. Közben dudáltak rá, hogy menjen le a szélére, oda, ahol nem lehet tekerni a besüllyedt, behorpadt, darabos, életveszélyes aszfalt miatt. Lement, aztán beletekert, és mondta tovább. Fájt, mikor csúfoltak és kínoztak, és sokszor jobb lett volna lenni rossznak – mormolta, majd hogy bárki tudja-e, hogy az út hová vezet, aztán sebességet váltott, és kimondta hangosan, bele az esőbe a mondatot:

– Találkozni valakivel, akinek a temenoszában úgy otthon vagyok, mint a magaméban.
Ekkor csapták le jobbról, aztán balról, és ahogy ráfordult végre a régi-új bicikliútra, látta, hogy a Duna szürkén és mocskosan tajtékzik, és a sirályok, akiket oly sokszor etetett kemény teleken régebben, nincsenek sehol. Semmilyen madár sem volt sehol, még a mindenre kész szarkák vagy a varjak sem, csak az eső zuhogott, és ahogy a Szabadság hídról lenézett, látta, hogy dél felé a szürkeség összeáll masszív betonná. Szürke volt a folyó, szürke az ég, szürke Pest és szürke Buda, és ahogy állt ott a korlátnál, szürkének látta a saját kezét is, amellyel a korlátot fogta, és fekete-fehérben jöttek szembe a német turisták, mosolyogva, esőköpenyben.

Majd szólok Istennek, ha van, a szürkék miatt is – gondolta, és rántott egyet a zsákon, amelynek pántja úgy vágta ketté, hogy alig kapott levegőt, és tekergőző, szomorú S-be hajolt a súlya alatt, hogy egyensúlyozni tudjon.

– És nyakamon érzem, hogy a seggem mily nehéz – gondolta, aztán azt, hogy ellenkezőleg, a bokáját húzza a feje súlya, vagy talán mindegy is.

A Nagycsarnokba belesett, mindig belesett, mintha egy halom szép padlizsán vagy egy csokor friss petrezselyem még bírna valami értelemmel, vagy legalább a petrezselyem illata, aztán gondolatban legyintett. Nem volt rá szükség.

Ahogy kiért az árkádsor alól, megcsúszott, félig bele a pirosba. Kis híján a kocsi alá ment, amely úgy rontott ki a mellékutcából, mintha tényleg mindegy lenne neki, hogy szétken-e valakit. Tényleg mindegy volt neki.
Aztán állt ott, míg elolvasta háromszor a könyvtár csukott ajtaján a nyitva tartásról szóló táblát.
Jó – gondolta, és megint hátrarángatta a zsákot, amelynek pántja már egészen elszorította a levegő útját.
Jó – gondolta még egyszer, és nézte, hogyan csorog az ujjai végéről a víz. Amikor felnézett, látta, hogy a szembejövők arca szürke, mint az ég. Egyik sem nézett rá.

Akkor becsukta a szemét. Állt ott egy ideig, mielőtt visszaindult a város peremére. Messze. Oda, ahonnan elindult.