Vélemény és vita
Szupermarket-Európa
Emmanuel Macron új francia elnök lendületben van, ami érthető is, hisz üstökösként felívelő mozgalmának neve is erre utal
Lendületes megnyilvánulásainak egyik újabb gyöngyszeme volt a közelmúltban az a kijelentése, amelyet a távirati iroda szerint több lap is Európa nem szupermarket címmel hozott le interjúként. Ebben az interjúban Emmanuel Macron üzent a kelet-európai vezetőknek, kiemelte a német-francia kapcsolatok fontosságát, valamint kijelentette, hogy az Egyesült Államok nélkül is nekimenne az oroszok által támogatott Bassár el-Aszadnak, ha kiderül, hogy tényleg ő a felelős a vegyi fegyverek bevetéséért.
Ám ami témánk szempontjából most igazán lényeges az az, hogy Emmanuel Macron szerint az egyik legfontosabb kérdés jelenleg az, hogy Európa meg tudja-e védeni az alapértékeit, vagy meghátrál az illiberális demokráciáktól.
Egyúttal üzent Kelet-Európának: szerinte egyes kelet-európai politikai vezetők cinikusan viszonyulnak az EU-hoz, és csak arra kell nekik, hogy pénzt kapjanak tőle. Azonban Európa nem szupermarket, hanem sorsközösség – jelentette ki.
Nos, aligha lehet kérdés, hogy monsieur Macron, lévén, hogy a legjobb francia egyetemeken folytatott társadalomtudományi stúdiumokat, professzionális ismerője a francia történelemnek, és persze annak, hogy dicső elődei milyen megrendítő becsületességgel és főként áldozatkészséggel álltak ki a mindenkori európai alapértékek mellett. Az alábbiakban csak néhány ilyen mozzanatot szeretnék ezzel kapcsolatban feleleveníteni a francia történelemből.
Talán kezdjük a sort mindjárt I. Ferenc francia királlyal, aki 1526-ban stratégiai szövetséget kötött I. Szulejmán szultánnal, sőt annak vazallusává is lett, olyannyira, hogy a szultán általában úgy címezte a neki szóló leveleit, hogy „Ferencnek, Franciaország nevű tartományom kormányzójának”.
Ugyan ki merné megkérdőjelezni, hogy ez az európai keresztény értékek és persze az európai népek sorsközössége melletti kiállás megrendítően szép példája?
Mi, magyarok akkoriban persze jellemző módon önfeledten hedonizáltunk összevissza, fittyet hányva az európai értékekre, és abban leltük perverz örömünket, hogy saját létezésünket kockáztatva védtük azt az Európát az oszmán terjeszkedésével szemben, amelynek Ferenc Franciaországa is fontos része volt. Megakadályozván ezzel például azt, hogy Ferenc Franciaországának „virtuális” oszmán tartomány mivolta a valóságban is perfektuálódjon. Meg is lett a méltó büntetésünk mindezért, az általunk megvédett Nyugat, benne Ferenc Franciaországával cinikus dögevő hadként trancsírozta véres péppé mindazt, ami ennek nyomán egyáltalán megmaradt belőlünk.
Szó se róla, meg is érdemeltük, így jár mindenki, aki saját öncélú vágyai szupermarketjének és nem sorsközösségnek tekinti Európát. Aztán itt van Napóleon császár, aki annyira át volt itatva az európai értékek önfeláldozó képviseletével, hogy, nyilván a sorsközösség jegyében, rablóbandáival brutálisan addig fosztogatta ezt az Európát, amíg az végül inkább nem annyira akarta már ezt az egyébként valóban igen felemelő sorsközösséget.
Tette mindezt a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavaira építve, amelyek igézetében több mint kétmillió francia pusztult el saját „testvérei” kezétől.
De ne feledkezzünk meg Georges Clemenceau-ról sem, aki már egészen felfoghatatlan szintjeit érte el a közös európai értékek képviseletének, amikor a lehető legcinikusabb és legbrutálisabb módon hajtotta végre a globális pénzhatalmi rendszer technológiai utasításait arra nézvést, hogy miképpen kell olyan úgynevezett „békerendszert” összerakni, amely egészen bizonyosan vezet majd még pusztítóbb háborúhoz, mint amilyen az első világháború fedőnevű projekt volt.
Mi, magyarok, akárcsak Ferenc esetében Mohácsnál, itt a versailles-i Kis-Trianon kastélyban hozott döntéssel láthattuk be, hogy milyen csúnya dolog is az, ha valaki, mint mi, csak élősködni akar közös értékek és sorsközösség képviselete helyett.
És végül, de egyáltalán nem utolsósorban álljon itt Édouard Daladier meghatóan szép példája. Ő volt az, aki az angol Arthur Neville Chamberlain társaságában mindent igyekezett megtenni, amúgy sikeresen, hogy 1938-ban Münchenben „megágyazzon” mindannak a szörnyűségnek, ami ezután Európára zuhant. Mindezt természetesen szintén a legteljesebb sorsközösség és az fennkölt európai értékek jegyében.
Mi, magyarok persze itt is helytelen magatartást tanúsítottunk, és nyilván ezért most már sokadszor hagytak cinikus kegyetlenséggel magunkra, miközben azért váltig biztattak a kitartásra. És aztán a „második világháború projekt” után is kaptunk leckét Franciaország nagyjaitól arra nézvést, hogy miként is kell az európai értékeket és a sorsközösséget komolyan venni. A szovjet birodalom Kelet-Európára való rászabadítása, az az ócska cinizmus, amit 1956-ban is tanúsítottak velünk szemben, és végül, hogy a „rendszerváltás projekt” keretében a szép szavak mögött valójában olcsón letermelhető munkaerő-lelőhelyként kezeltek minket, mind-mind módfelett tanulságos dolog.
Amióta kegyesen beemeltek minket a szabad népek nagy családjába, mindössze annyi történik, hogy óriási áldozatkészségről tanúbizonyságot téve nagyjából az ötödét-hatodát visszacsorgatják annak, amit előtte kamatként és profitként kivittek tőlünk. Et voilà, Cher Monsieur le Président, a történelem elég különös dolog, valahogy mindig a győztesek írják a történelemkönyveket, de egyszer még lehet másként is. Egyszer talán a vesztesek is megírják majd saját történetüket, és az bizony nem fogja elnyerni a tetszését.
Ám ami témánk szempontjából most igazán lényeges az az, hogy Emmanuel Macron szerint az egyik legfontosabb kérdés jelenleg az, hogy Európa meg tudja-e védeni az alapértékeit, vagy meghátrál az illiberális demokráciáktól.
Egyúttal üzent Kelet-Európának: szerinte egyes kelet-európai politikai vezetők cinikusan viszonyulnak az EU-hoz, és csak arra kell nekik, hogy pénzt kapjanak tőle. Azonban Európa nem szupermarket, hanem sorsközösség – jelentette ki.
Nos, aligha lehet kérdés, hogy monsieur Macron, lévén, hogy a legjobb francia egyetemeken folytatott társadalomtudományi stúdiumokat, professzionális ismerője a francia történelemnek, és persze annak, hogy dicső elődei milyen megrendítő becsületességgel és főként áldozatkészséggel álltak ki a mindenkori európai alapértékek mellett. Az alábbiakban csak néhány ilyen mozzanatot szeretnék ezzel kapcsolatban feleleveníteni a francia történelemből.
Talán kezdjük a sort mindjárt I. Ferenc francia királlyal, aki 1526-ban stratégiai szövetséget kötött I. Szulejmán szultánnal, sőt annak vazallusává is lett, olyannyira, hogy a szultán általában úgy címezte a neki szóló leveleit, hogy „Ferencnek, Franciaország nevű tartományom kormányzójának”.
Ugyan ki merné megkérdőjelezni, hogy ez az európai keresztény értékek és persze az európai népek sorsközössége melletti kiállás megrendítően szép példája?
Mi, magyarok akkoriban persze jellemző módon önfeledten hedonizáltunk összevissza, fittyet hányva az európai értékekre, és abban leltük perverz örömünket, hogy saját létezésünket kockáztatva védtük azt az Európát az oszmán terjeszkedésével szemben, amelynek Ferenc Franciaországa is fontos része volt. Megakadályozván ezzel például azt, hogy Ferenc Franciaországának „virtuális” oszmán tartomány mivolta a valóságban is perfektuálódjon. Meg is lett a méltó büntetésünk mindezért, az általunk megvédett Nyugat, benne Ferenc Franciaországával cinikus dögevő hadként trancsírozta véres péppé mindazt, ami ennek nyomán egyáltalán megmaradt belőlünk.
Szó se róla, meg is érdemeltük, így jár mindenki, aki saját öncélú vágyai szupermarketjének és nem sorsközösségnek tekinti Európát. Aztán itt van Napóleon császár, aki annyira át volt itatva az európai értékek önfeláldozó képviseletével, hogy, nyilván a sorsközösség jegyében, rablóbandáival brutálisan addig fosztogatta ezt az Európát, amíg az végül inkább nem annyira akarta már ezt az egyébként valóban igen felemelő sorsközösséget.
Tette mindezt a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavaira építve, amelyek igézetében több mint kétmillió francia pusztult el saját „testvérei” kezétől.
De ne feledkezzünk meg Georges Clemenceau-ról sem, aki már egészen felfoghatatlan szintjeit érte el a közös európai értékek képviseletének, amikor a lehető legcinikusabb és legbrutálisabb módon hajtotta végre a globális pénzhatalmi rendszer technológiai utasításait arra nézvést, hogy miképpen kell olyan úgynevezett „békerendszert” összerakni, amely egészen bizonyosan vezet majd még pusztítóbb háborúhoz, mint amilyen az első világháború fedőnevű projekt volt.
Mi, magyarok, akárcsak Ferenc esetében Mohácsnál, itt a versailles-i Kis-Trianon kastélyban hozott döntéssel láthattuk be, hogy milyen csúnya dolog is az, ha valaki, mint mi, csak élősködni akar közös értékek és sorsközösség képviselete helyett.
És végül, de egyáltalán nem utolsósorban álljon itt Édouard Daladier meghatóan szép példája. Ő volt az, aki az angol Arthur Neville Chamberlain társaságában mindent igyekezett megtenni, amúgy sikeresen, hogy 1938-ban Münchenben „megágyazzon” mindannak a szörnyűségnek, ami ezután Európára zuhant. Mindezt természetesen szintén a legteljesebb sorsközösség és az fennkölt európai értékek jegyében.
Mi, magyarok persze itt is helytelen magatartást tanúsítottunk, és nyilván ezért most már sokadszor hagytak cinikus kegyetlenséggel magunkra, miközben azért váltig biztattak a kitartásra. És aztán a „második világháború projekt” után is kaptunk leckét Franciaország nagyjaitól arra nézvést, hogy miként is kell az európai értékeket és a sorsközösséget komolyan venni. A szovjet birodalom Kelet-Európára való rászabadítása, az az ócska cinizmus, amit 1956-ban is tanúsítottak velünk szemben, és végül, hogy a „rendszerváltás projekt” keretében a szép szavak mögött valójában olcsón letermelhető munkaerő-lelőhelyként kezeltek minket, mind-mind módfelett tanulságos dolog.
Amióta kegyesen beemeltek minket a szabad népek nagy családjába, mindössze annyi történik, hogy óriási áldozatkészségről tanúbizonyságot téve nagyjából az ötödét-hatodát visszacsorgatják annak, amit előtte kamatként és profitként kivittek tőlünk. Et voilà, Cher Monsieur le Président, a történelem elég különös dolog, valahogy mindig a győztesek írják a történelemkönyveket, de egyszer még lehet másként is. Egyszer talán a vesztesek is megírják majd saját történetüket, és az bizony nem fogja elnyerni a tetszését.