Vélemény és vita
Születése napján
A prológus magában hordozta a szörnyű véget, a felszabadító ellenállás szépségét és a históriai horror száz részletét…
Szinte hihetetlen volt, amikor a Szabadság tér ’56 legelső adásában Horváth Attila végre a televízió nagy nyilvánossága előtt kimondta: az úgynevezett őszirózsás forradalom nem volt sem őszirózsás, sem (főleg!) forradalom.
„Puccs volt vértelenül, rizikó nélkül. Undorítóan piszkos szétesés” – írta Kozma Miklós máig újrakiadatlan, Az összeomlás 1918–19 című kiváló 1933-as könyvében.
És ami a következő év március 21-ével utána következett, amit a két világháború között nem csak kommünnek, de patkánylázadásnak, sőt százharminchárom napos „szíriai uralomnak” (Szabó Dezső) is neveztek – nos, mindezt úgy istenigazából máig alig ismerjük. Az ocsmány, évtizedekig erőltetett, velejéig hazug progandakiadványokon kívül az utóbbi negyedszázadban szinte csak egyedül Tormay Cécile méltán nevezetes, nagyszerű Bujdosó könyve jutott el – némileg – a köztudatig és a közismertségig.
Máig sajnálatosan kevés az olyan eredeti, információgazdag, izgalmasan vonzó, olvasmányos-friss új keletű munka, mint Szentesi Zöldi László Vörösterror Szolnokon (2012), és legújabban Nagy Szabolcs Muli püspök temet – Tanácsköztársaság Pápán című kötete.
Ez a két kiváló darab is csak egy-egy magyar vidék- és életszelet bemutatására vállalkozhatott; az igazi, átfogó – Váry Albert koronaügyész-helyettes 1922-es kötetének arányaihoz méltó – , korszerű szellemű összegzés még váltig várat magára. (Legalább olyan szellemű és igényű, mint amilyen – kezdetnek – 1993-ban Gerencsér Miklós Vörös könyv 1919-e volt.) Pedig, ha most, születése napján akár futólag is végigpillantunk a szadista őrjöngés, az országveszejtő felelőtlen őrület és a féktelen gyűlölködés eme apokaliptikus tobzódásának időszakán, láthatjuk: rengeteg a megválaszolatlan kérdés, a még mindig homályban maradt kapcsolódási pont, a tisztázatlan-titokzatos összefüggés, feltáratlan részlet, ismeretlen hátterű történés.
Károlyi valódi és teljes szerepétől a zsidóság jócskán felülreprezentált szerepének mélyebb (lélektani-szociológiai) relációin a kifejezetten perverz ösztönkiélés és a hihetetlen mérvű emberi romlottság analíziseiig és tovább: megannyi kutatásra, elmélyülésre érdemes terület, felfedezetlen, távoli vidék.
A Tanácsköztársaságnak nevezett magyarországi lidércnyomás nemcsak az 1945-tel kezdődő szovjet-bolsevik hódoltság sajátos előképe volt, de a sztálinizmus és a Gulag-világ rettenetének félelmetes vizsgálódási terepe is.
Olyan előjáték, amelyben a prológus magában hordozta a szörnyű véget, a felszabadító ellenállás szépségét és a históriai horror száz meg száz részletét.
Minderre emlékezni ugyanúgy kötelesség, mint az október 6-i vagy a november 4-i gyásznapon tisztelegni a hősök és a mártírok előtt. Így jutunk el márciusban a nagy és tavaszi kádári FIN (Forradalmi Ifjúsági Napok – március 15., március 21. és április 4. bravúrosan hazug összekapcsolása) természetrajzáig és tovább.
S így érkezünk el a jelen terepasztaláig: a közelmúlt KISZ-vezetői, a nyolcvanas években még ifjú pártkáderek máig nyújtózó, körülöttünk, köztünk sündörgő árnyaihoz. Ahol meg kell állni és (végre, ideje!) védekező állásba helyezkedni.
„Fegyverbe, fegyverbe!” – üvöltötte egy expresszionisztikusan hatalmas száj „a Tanácsköztársaság honvédő harcába” hívó, közismert 1919-es plakáton. (Ez azt jelentette, hogy – egykori honvédtisztek vezetésével – hadjáratba kezdtek ugyan, és nemzeti zászló alatt kergették ki északon a cseheket a megszállt magyar területekről, de a hazát „határtalanul” szerető lipótvárosi vezetők eldobatták vagy vörösre cseréltették a Felvidéken a katonákkal a piros-fehér-zöld zászlókat.) A fenti jelszót mindazonáltal jócskán tanácsos átvenni tőlük. Máig tovább élő szellemük, kísérteteik, leszármazottaik, fehérre mosdatóik ellenében.
Forradalmi jelleggel akár.
Végtére is tavasz van.
„Puccs volt vértelenül, rizikó nélkül. Undorítóan piszkos szétesés” – írta Kozma Miklós máig újrakiadatlan, Az összeomlás 1918–19 című kiváló 1933-as könyvében.
És ami a következő év március 21-ével utána következett, amit a két világháború között nem csak kommünnek, de patkánylázadásnak, sőt százharminchárom napos „szíriai uralomnak” (Szabó Dezső) is neveztek – nos, mindezt úgy istenigazából máig alig ismerjük. Az ocsmány, évtizedekig erőltetett, velejéig hazug progandakiadványokon kívül az utóbbi negyedszázadban szinte csak egyedül Tormay Cécile méltán nevezetes, nagyszerű Bujdosó könyve jutott el – némileg – a köztudatig és a közismertségig.
Máig sajnálatosan kevés az olyan eredeti, információgazdag, izgalmasan vonzó, olvasmányos-friss új keletű munka, mint Szentesi Zöldi László Vörösterror Szolnokon (2012), és legújabban Nagy Szabolcs Muli püspök temet – Tanácsköztársaság Pápán című kötete.
Ez a két kiváló darab is csak egy-egy magyar vidék- és életszelet bemutatására vállalkozhatott; az igazi, átfogó – Váry Albert koronaügyész-helyettes 1922-es kötetének arányaihoz méltó – , korszerű szellemű összegzés még váltig várat magára. (Legalább olyan szellemű és igényű, mint amilyen – kezdetnek – 1993-ban Gerencsér Miklós Vörös könyv 1919-e volt.) Pedig, ha most, születése napján akár futólag is végigpillantunk a szadista őrjöngés, az országveszejtő felelőtlen őrület és a féktelen gyűlölködés eme apokaliptikus tobzódásának időszakán, láthatjuk: rengeteg a megválaszolatlan kérdés, a még mindig homályban maradt kapcsolódási pont, a tisztázatlan-titokzatos összefüggés, feltáratlan részlet, ismeretlen hátterű történés.
Károlyi valódi és teljes szerepétől a zsidóság jócskán felülreprezentált szerepének mélyebb (lélektani-szociológiai) relációin a kifejezetten perverz ösztönkiélés és a hihetetlen mérvű emberi romlottság analíziseiig és tovább: megannyi kutatásra, elmélyülésre érdemes terület, felfedezetlen, távoli vidék.
A Tanácsköztársaságnak nevezett magyarországi lidércnyomás nemcsak az 1945-tel kezdődő szovjet-bolsevik hódoltság sajátos előképe volt, de a sztálinizmus és a Gulag-világ rettenetének félelmetes vizsgálódási terepe is.
Olyan előjáték, amelyben a prológus magában hordozta a szörnyű véget, a felszabadító ellenállás szépségét és a históriai horror száz meg száz részletét.
Minderre emlékezni ugyanúgy kötelesség, mint az október 6-i vagy a november 4-i gyásznapon tisztelegni a hősök és a mártírok előtt. Így jutunk el márciusban a nagy és tavaszi kádári FIN (Forradalmi Ifjúsági Napok – március 15., március 21. és április 4. bravúrosan hazug összekapcsolása) természetrajzáig és tovább.
S így érkezünk el a jelen terepasztaláig: a közelmúlt KISZ-vezetői, a nyolcvanas években még ifjú pártkáderek máig nyújtózó, körülöttünk, köztünk sündörgő árnyaihoz. Ahol meg kell állni és (végre, ideje!) védekező állásba helyezkedni.
„Fegyverbe, fegyverbe!” – üvöltötte egy expresszionisztikusan hatalmas száj „a Tanácsköztársaság honvédő harcába” hívó, közismert 1919-es plakáton. (Ez azt jelentette, hogy – egykori honvédtisztek vezetésével – hadjáratba kezdtek ugyan, és nemzeti zászló alatt kergették ki északon a cseheket a megszállt magyar területekről, de a hazát „határtalanul” szerető lipótvárosi vezetők eldobatták vagy vörösre cseréltették a Felvidéken a katonákkal a piros-fehér-zöld zászlókat.) A fenti jelszót mindazonáltal jócskán tanácsos átvenni tőlük. Máig tovább élő szellemük, kísérteteik, leszármazottaik, fehérre mosdatóik ellenében.
Forradalmi jelleggel akár.
Végtére is tavasz van.