Sztrájkalap nélküli munkaharc

Nem vitatva a magukért kiállni képes dolgozók bátorságát, szögezzük le: a sztrájk a munkaharc legkeményebb eszköze. Célja felvállaltan a károkozás a nyomásgyakorlás érdekében, ezért aztán nem kellene meglepődni azon, ha egy munkáltató kissé nehezményezi az akciót, ahelyett, hogy lelkesen biztatná a tanáriban kockásan körözőket. Gallóné egyébként elárulta azt is, „fenyegetettségről” tudomásuk szerint csupán „néhány esetben” volt szó, és az például olyan telefonhívást jelentett, amelyben megpróbálták lebeszélni a kollégát a részvételről.

A munkabeszüntetés jogszerű volt – ezzel egyébként a szakszervezetek ügyesen bebizonyították, hogy a „civil” tiltakozóknak nincs igazuk abban, hogy nálunk képtelenség törvényesen sztrájkolni –, a jogszerűen sztrájkoló munkavállalót pedig nem érheti más hátrány, mint hogy nem kapja meg fizetése időarányos részét. Így aztán komoly félnivalója senkinek sem lehet, pár görbe pillantás pedig igazán nem akaszthatja meg a munkaharcot.

A régi idők sztrájkolóinak még valóban volt mitől tartaniuk. Az első ilyen dokumentált akciót III. Ramszesz fáraó idejében szervezték, amikor egy nekropolisz építőmunkásai bevonultak a templomokba, és addig nem jöttek elő, amíg meg nem kapták a bérüket gabonában. Az egyiptomi dolgozóknak vélhetően nem csak egy kis enyje-bejnyétől kellett tartaniuk, s nagy szerencséjük volt, hogy nem halálra korbácsoltan végezték.

A közép- és újkorban aztán az egyre elterjedtebb nyomásgyakorló eszköz ellen törvényeket hoztak. Magyarországon is előbb jogellenesnek, majd egyenesen büntetendő cselekménynek mondták ki a munkabeszüntetést, és megtiltották a sztrájkalap létrehozását is. Bár természetesen ez a jogszabály sincs már érvényben rég, a Pedagógusok Szakszervezete, mint kiderült, nem rendelkezik sztrájkalappal, Gallóné szerint azonban a tagság ezt nem is bánja.

A PSZ tagdíjfizetői elgondolkodhatnak azon, vajon mire költi pénzüket a szakszervezet, ha nem arra, hogy erős érdekérvényesítő képességű, jó tárgyalási pozícióban lévő tényezőként tudjon megjelenni a munkaharcban. Ehhez az kellene, hogy ne jelentsen problémát a tagoknak szükség esetén akár egy hosszabban elnyúló munkabeszüntetés sem. Pontosan ez a célja a sztrájkalapnak, amelyből pótolni lehet a kieső munkabért. Úgy tűnik azonban, a magyar szakszervezetek enélkül is elég erősnek érzik magukat.

A sztrájkalap csak egy virtuálisan elkülönített összeg – ezt mondta a vasutas-szakszervezete éléről tavaly „eltanácsolt” Gaskó István, miután azzal vádolták meg, hogy felhatalmazás nélkül nyúlt hozzá a kasszához. Bár kiderült, a vasutasoktól a Liga konföderációhoz vándorló pénz nemes célokat szolgált – például fontos luxusszállodai lobbitevékenységet kellett finanszírozni belőle extra méretű franciaágyon –, később megtudtuk, hogy eredetileg igenis volt sztrájkalap, hiszen az éves beszámolókban még összegszerűen szerepelt.

Viszont – Gallóné saját bevallása szerint – a tanárok tagdíjbefizetéseiből még virtuális sztrájkalapot sem képeznek, az akciók fedezetét biztosítani hivatott keretet pedig már februárban, egyetlen tüntetésre elköltötték. Így nekimenni a tárgyalásnak a huszonöt pontról, majd húsz kipipált követelés után meghirdetni a munkabeszüntetést és az ország ötperces leállítását, valamint a kormányt további akciókkal, „forró ősszel” fenyegetni – több mint egyszerű blöff.

Montecuccoli unalomig idézett szavai szerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. A munkaharchoz elég lenne ezekből egy is…