Szrtájk és kváé

Hanem maguk a munkások, akiknek jelentős része igenis érzi a béremelkedést, tapasztalja az életszínvonal növekedését, ha pedig elégedetlen, akkor saját sikertelenségéért nem a kormányt okolja – bár ez egyesek számára kézenfekvő megoldás. De ha mégis lázadozik, akkor sincs annyira elkeseredve, hogy együtt vonuljon az ajtóspecialista Kunhalmi Ágnessel vagy magával Gyurcsány Ferenccel – akiről egész biztosan nem a gyülekezési szabadság jut először az eszébe – vagy éppen az elhíresült molinójukra „SZRTÁJK”-ot pingáló fiatalokkal.

Amint azt Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke, Gyurcsány egykori államtitkára megfogalmazta: „sztrájkot, de még nagyobb demonstrációt is akkor lehet szervezni, ha a munkavállalók többségében valóban megvan az elhatározás”. Arról is beszélt, hogy a sztrájk alatt a dolgozó nem ülhet otthon, el kell menni a munkahelyére és nyilatkozni arról, hogy nem veszi fel a munkát, majd bevonulni a kijelölt sztrájkhelyiségbe. Ennyi kellemetlenség elviselésére viszont csak az elhivatottak szánják rá magukat. Ennél is nagyobb probléma, hogy a munkásnak „vállalnia kell, hogy a bére a sztrájkidőszakra kiesik”. Itt érkezett el Kordás ahhoz a ponthoz, ahol az interjúnak gyorsan másfelé kellett kanyarodnia.

A magyar szakszervezeti mozgalom rákfenéje ugyanis a hiányzó sztrájkalap, ezért a hiányért pedig Kordás és szaktársai a felelősek. Ha nem herdálják el annak idején a szakszervezeti vagyont, vagy a rendszerváltozás óta eltelt röpke harminc év alatt hiteles, pártpolitika-mentes érdekvédelemmel képesek megszólítani a dolgozókat, és az így gyarapodó létszám tagdíjbefizetéseivel jól gazdálkodnak, akkor szükség esetén tudnák pótolni a sztrájkolók kieső bérét. Ez vélhetően hatékonyabb eszköz lenne a sztrájkhajlandóság növelésére, mint egy gyújtó hangú Fekete-Győr-szónoklat.

Az, hogy mindeme nehézségek ellenére a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete országos sztrájkot hirdetett március 14-re, szintén azt igazolja, hogy a törvény nem teszi lehetetlenné a munkabeszüntetést. Az önkormányzati hivatalokban és a szociális ágazatban dolgozók hét, illetve tizenkét pontból álló követeléslistája egészen konkrét elérendő célokat, számszerűsített bérköveteléseket, pontos jogszabály-módosítási javaslatokat tartalmaz, nem úgy, mint a most szombati Álljon le az ország! akciót meghirdető és általános országos sztrájkkal fenyegetőzők négy pontja, amelyben olyan általánosságok szerepelnek, mint a „jobban vegyék figyelembe”, „rendezzék” vagy a „tisztességes támogatás”. Kordásék követelhetnék azt is, hogy legyen „erősebb” a kávé a céges büfékben – ebben az ügyben sem lenne könnyű tárgyalási alapot meghatározni.

A Jobbikkal gyomorforgató egységfrontba tömörült baloldal által segített szakszervezeti „országleállítók” valószínűleg rácsatlakoznak majd a köztisztviselői sztrájkra, és amennyiben a mozdonyvezetők is beállnak a frontvonalba – amint azt közleményükben meglebegtették –, akkor számottevő kellemetlenséget okozhatnak a márciusi hosszú hétvége előtt. Ám ha a hivatali dolgozók addigra megegyeznek a kormánnyal, és lefújják a sztrájkot, Kordásék bajba kerülnek. Mert akkor marad hívószónak a túlóratörvény – amelyről lassan kiderül, hogy gyakorlatilag senkinek az érdekét nem sérti – és a büfés kávé szintű követelések.