Vélemény és vita
Szolgálat, hozott anyagból
Még valamikor a kádári idők kezdetén két magyar író nagy nehezen eljut nyugatra
Egyikőjük így eleveníti fel élményeiket: „Áron a fejével intett csak, hol ide, hol oda. Kipróbált egy csokoládéautomatát. Működött. Nemcsak a telefon működött, a mérleg mért, az újságospavilon újságot árult, a trafik szivart, öngyújtót, az ajtók, ablakok, feliratok, a resti, a hordár, a pincér, minden működött. (…) Akkor mi már vagy tizenöt éve el voltunk szokva ettől Tamásival. Csak összenéztünk, hülyén a boldogságtól.”
Fiatalabbaknak lassacskán alighanem magyarázni kell Ottlik Géza Tamási Áronnal megélt és Hornyik Miklósnak elmesélt történetének csattanóját. Hogy miért is volt akkor már a két idehaza élő író vagy tizenöt éve elszokva attól, hogy a telefon működik, a mérleg mér, az automata is működik? Hogy minden működik. Merthogy ez – enyhén szólva – nem volt éppen természetes a szovjet hódoltsági területeken. Sőt. Ám még mielőtt elájulnánk a boldog elégedettségtől, hogy lám, az ifjabb nemzedékeknek már fogalmuk sincs arról az alapállapotról, amely mindezzel egyszerre volt bicskanyitogató és végtelen abszurditásánál fogva egyúttal szinte egyfolytában sátáni-kiábrándult gúny-röhögésre késztető: ha kicsit jobban körülnézünk a nagy változások kezdete óta immáron három évtizedet átélt Magyarországon, újra meg újra szembesülhetünk a kijózanító valósággal – mennyire nem is ilyen szép azért (még mindig) ez a menyasszony…
Ifjabb kollégám vidékről hív, elmondja: nem tud mostanában a fővárosba jönni, postán küldi el új könyvét: „elsőbbségivel adom fel, de azt hiszem, ajánlva is, ha nem így tennék, vagy oda sem érne, vagy csak egy hét múlva. Ma szerda, így legkésőbb hétfőn ott van.” (Úgy negyven kilométerre lakik Budapesttől.) Lehet, ez utóbbi ténynek, de meglehet, a posta különös kegyének köszönhettem: már pénteken itt volt a küldemény, igaz, agyonragasztgatva-stemplizve, hja kérem, ára van mindennek. A szolgáltatásnak pláne. A kegynek. Mert nagyon úgy tűnik – még mindig az Magyarországon.
Viszem a varrodába a fiam szakadt futónadrágját, varrni kéne, meg egy kisebb folt, nem nagy dolog. Nem vállalhatjuk, mondá a hölgy, nincs hozzá anyagunk. (Először azt hittem, rosszul hallok.) Ha beszerzem valamelyik méteráruboltból a szükséges színű és minőségű anyagot, amit használni tudnak a reparáláskor, akkor – ímhol a kegy –, akkor vállalják.
„Hozott anyagból dolgozunk” – ha jól emlékszem, régi-régi szlogen volt ez, talán vicc-poén is, de ez itt most nem vicc. Miként az sem, hogy a szolgáltatások minősége enyhén szólva még mindig messze nincs arányban mondjuk a vendéglátóipar, a magyar borok vagy a közlekedés ugrásszerű fejlődésével-feljavulásával, hogy a legkényesebb igényeket is kielégítő, valóban ezer százalékban nyugati áruválasztékot, -minőséget, -csomagolást, -reklámot és egyéb kapitalista „fogyasztói kelléket” ne is említsünk. Ám hogy a „szolgáltatás” szóban benne foglaltatik a „szolgálat” szó jelentéstartalma is, mindazzal együtt, amit teljes mértékben kifejez – alázatot, önzetlenséget, készséges és őszinte segítő-javító szándékot-akaratot, sőt mi több, még a szolgálat örök fegyelmét és precizitását is –, nos, ezt Ottlik és Tamási idejében nyugaton ugyanúgy tudták, ahogyan Magyarországon igen sok területen még 2019-ben sem. Igazi, szolgálatteljes szolgáltatásnak legtöbbször legföljebb csak ha satnya nyomait találni, kósza, porba vesző nyomokat. A nem szolgálatra, csak szolgaian (és ostobán) az angolból átvett „segíthetek?” (can I help you?) és a német–osztrák „szép napot!” formulák üres, modoros és sznob használata mögött a nem működő egykori rémálomvilág nyegle, lusta, korlátolt vagy csak egyszerűen erre a munkára (szolgálatra) alkalmatlan egyedei sorakoznak, kijózanítóan, a régmúltat idézve, midőn a kommunisták figyelmeztetőleg mondogatták: nono, elvtársak, nem tartunk még ott!
Örüljünk ezeknek a hozott anyagból történő ilyen-olyan szolgáltatás-utánzatoknak is. Jusson eszünkbe Örkény híres egypercesének örök hirdetés-(kegy) mondata: az agyonbombázott, egerek által ellepett Budapesten egy romház kövein megjelenik egy cédula: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné”.
Ha meggondoljuk, végtére is fő, hogy vállalja, nem?
Fiatalabbaknak lassacskán alighanem magyarázni kell Ottlik Géza Tamási Áronnal megélt és Hornyik Miklósnak elmesélt történetének csattanóját. Hogy miért is volt akkor már a két idehaza élő író vagy tizenöt éve elszokva attól, hogy a telefon működik, a mérleg mér, az automata is működik? Hogy minden működik. Merthogy ez – enyhén szólva – nem volt éppen természetes a szovjet hódoltsági területeken. Sőt. Ám még mielőtt elájulnánk a boldog elégedettségtől, hogy lám, az ifjabb nemzedékeknek már fogalmuk sincs arról az alapállapotról, amely mindezzel egyszerre volt bicskanyitogató és végtelen abszurditásánál fogva egyúttal szinte egyfolytában sátáni-kiábrándult gúny-röhögésre késztető: ha kicsit jobban körülnézünk a nagy változások kezdete óta immáron három évtizedet átélt Magyarországon, újra meg újra szembesülhetünk a kijózanító valósággal – mennyire nem is ilyen szép azért (még mindig) ez a menyasszony…
Ifjabb kollégám vidékről hív, elmondja: nem tud mostanában a fővárosba jönni, postán küldi el új könyvét: „elsőbbségivel adom fel, de azt hiszem, ajánlva is, ha nem így tennék, vagy oda sem érne, vagy csak egy hét múlva. Ma szerda, így legkésőbb hétfőn ott van.” (Úgy negyven kilométerre lakik Budapesttől.) Lehet, ez utóbbi ténynek, de meglehet, a posta különös kegyének köszönhettem: már pénteken itt volt a küldemény, igaz, agyonragasztgatva-stemplizve, hja kérem, ára van mindennek. A szolgáltatásnak pláne. A kegynek. Mert nagyon úgy tűnik – még mindig az Magyarországon.
Viszem a varrodába a fiam szakadt futónadrágját, varrni kéne, meg egy kisebb folt, nem nagy dolog. Nem vállalhatjuk, mondá a hölgy, nincs hozzá anyagunk. (Először azt hittem, rosszul hallok.) Ha beszerzem valamelyik méteráruboltból a szükséges színű és minőségű anyagot, amit használni tudnak a reparáláskor, akkor – ímhol a kegy –, akkor vállalják.
„Hozott anyagból dolgozunk” – ha jól emlékszem, régi-régi szlogen volt ez, talán vicc-poén is, de ez itt most nem vicc. Miként az sem, hogy a szolgáltatások minősége enyhén szólva még mindig messze nincs arányban mondjuk a vendéglátóipar, a magyar borok vagy a közlekedés ugrásszerű fejlődésével-feljavulásával, hogy a legkényesebb igényeket is kielégítő, valóban ezer százalékban nyugati áruválasztékot, -minőséget, -csomagolást, -reklámot és egyéb kapitalista „fogyasztói kelléket” ne is említsünk. Ám hogy a „szolgáltatás” szóban benne foglaltatik a „szolgálat” szó jelentéstartalma is, mindazzal együtt, amit teljes mértékben kifejez – alázatot, önzetlenséget, készséges és őszinte segítő-javító szándékot-akaratot, sőt mi több, még a szolgálat örök fegyelmét és precizitását is –, nos, ezt Ottlik és Tamási idejében nyugaton ugyanúgy tudták, ahogyan Magyarországon igen sok területen még 2019-ben sem. Igazi, szolgálatteljes szolgáltatásnak legtöbbször legföljebb csak ha satnya nyomait találni, kósza, porba vesző nyomokat. A nem szolgálatra, csak szolgaian (és ostobán) az angolból átvett „segíthetek?” (can I help you?) és a német–osztrák „szép napot!” formulák üres, modoros és sznob használata mögött a nem működő egykori rémálomvilág nyegle, lusta, korlátolt vagy csak egyszerűen erre a munkára (szolgálatra) alkalmatlan egyedei sorakoznak, kijózanítóan, a régmúltat idézve, midőn a kommunisták figyelmeztetőleg mondogatták: nono, elvtársak, nem tartunk még ott!
Örüljünk ezeknek a hozott anyagból történő ilyen-olyan szolgáltatás-utánzatoknak is. Jusson eszünkbe Örkény híres egypercesének örök hirdetés-(kegy) mondata: az agyonbombázott, egerek által ellepett Budapesten egy romház kövein megjelenik egy cédula: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné”.
Ha meggondoljuk, végtére is fő, hogy vállalja, nem?