Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Szivárgás

Legendás történet, hogy a törökök úgy foglalták el 1541-ben Buda várát, hogy szinte észre sem vettük

Nem ostrommal, hanem „beszivárgással”. Míg a magyar királyné és kísérete a szultán sátrában időzött, a törökök egyszerűen besétáltak „körülnézni” a várba. Előzőleg segíteni jöttek, mert a magyar kézen lévő várat az osztrákok ostromolták, sikertelenül. A „segítség és védnökség” 145 évig tartott, ennyi idő alatt nem sikerült kiszorítani őket Budáról. Sokba került ez nekünk, és hosszú ideig tartó skizofrén helyzetet is teremtett. A megmaradt magyarok egy része az osztrákkal paktált, a másik a törökkel. A paktálást „együttműködésnek” mondták, de ilyesmihez két fél kell. Aki meg a „két pogány közt” a maga útját járta volna, végzetesen egyedül maradt, bujdosó lett saját hazájában.

Ettől a skizofréniától nem sikerült szabadulnunk sokáig. Valakivel mindig paktálni kellett, s aki nem ezt akarta, kilátástalan helyzetbe került. Még szerencse, hogy ott volt Erdély! És ma is ott van a székely hegyekből jövő fuvallat. Ezt a tradíciót kellene meghaladnunk mostanában. Rákóczi, Bercsényi megpróbálta, szép szabadságharc lett belőle, s bár győzni nem tudtunk, ők nagyon sokat tettek azért, hogy ma egyáltalán magyarul beszélhetünk, s van magyar országunk a Kárpát-medencében. Szép íve van a nemzeti eszmének a török elől, osztrák elől bujdosó magyar dalokban, versekben. „Jaj naponként mind elfogyunk” – kántálták, de nem fogytak el! Ellenkezőleg: ellenálltak a „nemzetünket kínzó pallérnak”, mert őrizték a régi magyar nép nyelvét, hitét.

Az erő nőttön-nőtt, de a dilemma megmaradt, legfeljebb szűkült, átalakult. Széchenyi, Wesselényi, Batthyány, Kossuth és a többiek, érezve az erőt – ki-ki vérmérséklete, de mindannyian a jog szerint –, állást foglaltak a dilemmában, de kibújt a szög a zsákból. Kiderült, hogy értelmes együttműködésre nincs mód. Akár a török 1541 után, az osztrák 1686 után, úgy 1848-ban az Udvar sem adott erre módot, legfeljebb paktálásra. A világot is elkápráztató szabadságharc lett belőle, a magunk erejében bízás, vérontó harc, amelynek végén gyász, földönfutás, bujdosó nóta maradt megint. De az maradt! Petőfi elesett a csatamezőn, Batthyányt kivégezték. De Arany János, Vörösmarty Mihály, Madách Imre élt, meg Deák, Andrássy és Eötvös is. Utóbbiak aztán megcsinálták a „kiegyenlítést”, s erősen hitték, hogy ez nem paktálás, hanem értelmes együttműködés. Sokáig úgy is tűnt, de rossz vége lett.

Nagyon rossz vége. Akkor már az együttműködésnek nem maradt semmi esélye. Megaláztatásunkban már arra sem tartottak érdemesnek bennünket, hogy lepaktálhassunk valakivel. Károlyi Mihály az antanttal próbált volna, Kun Béla a bolsevista oroszokkal, s olyan is akadt, aki a románoknak, szerbeknek ajánlkozott. Puccsok, káosz, közöny. Mélypont volt ez, s közben mintha nem vettük volna észre, hogy a románok Kolozsvár után Budapestre is „beszivárogtak”. A csehek Pozsonyba, Kassára. Akkor már persze a király, Károlyi és Kun is messze járt. Majd később visszaszivárogtak volna.

Ne szépítsük: senkinek nem kellettünk. Kár azon merengeni, milyen „mohók” voltak a szomszédaink, milyen „igazságtalanok” a győztes hatalmak. Szembesülnünk kellett azzal, hogy se szövetségesünk, se erőnk sincs, ami százöten év török uralom után is megvolt Rákóczival és csaknem ugyanennyi év osztrák uralom után Kossuthtal. De ahhoz még volt, hogy trianoni keretek között is erőre kapjunk. Bethlen István és Teleki Pál próbálta kijelölni az utat, de megint az egykori dilemma merült fel. Nyugati határainkon a nemzeti szocialista német Harmadik Birodalommal, a keletin az immáron kommunista szovjet birodalommal. Bethlen és Teleki a saját utat erőltette volna: a harmadikat, de nem sikerülhetett. Előbb lepaktáltunk a németekkel, aztán az oroszokkal. Nem ellenállás nélkül. Teleki öngyilkossága, Bethlen meggyilkolása, Zsilinszky Endre kivégzése, majd 1945 után a kommunista terror megannyi áldozata mutatja ezt. Legutóbb az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt és után.

Aztán megint maradt a megalkuvás, menekülés vagy belső bujdosás. Nagyon kevés ellenállás. A Kádár-korszak erkölcsi, gazdasági és szellemi értelemben is végelgyengülés közeli állapotokat teremtett. Azóta súlyos bajok történtek. Igaz, kísérlet is az értelmes együttműködésre. Utóbbinak gondoltuk az Európai Uniót. Volt ebben ráció. Az unió végre azt kínálta, amire vágytunk. Egy olyan közösséget, amelyben nem törnek a létünkre, nem kezelnek gyarmatként és „másodrangú” polgárként sem. Ahol boldogulhatunk, amelynek révén anyagilag is közelebb juthatunk a Nyugathoz, s talán még a trianoni gondjainkat is megoldhatjuk. Néhány reményünk valóra is vált. De sok a csalódás is. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1867 óta létezett. Harminc év alatt az ország látványos fejlődésen ment keresztül. Európa integráns része volt, elképesztő eredmények születtek minden téren. Milliók vándoroltak Magyarországra szerencsét próbálni, és milliók váltak magyarrá az itt élők közül. Igaz, más milliók ki is vándoroltak a még nagyobb szerencse reményében. De még Trianon után is, a független Magyarország lépést tartott a maga lehetőségei között Európával. Sőt: a békés húsz év alatt jelentősen közelített a teljesítménye a Nyugatéhoz, elérve az átlag csaknem hetven százalékát. De a háborús pusztítás, az orosz jóvátétel és a kommunista negyvenöt év reménytelennek tűnő helyzetet okozott. Közgazdászok mindenféle számítás alapján ezt a szintet ötven százalék körülire teszik, de én azt hiszem, nem volt ez 1990-ben húsz százalék sem. Ez nem azt jelenti, hogy ennyivel kevesebb húst, kenyeret vagy paradicsomot ettünk, esetleg ennyivel kevesebb tejet, bort vagy pálinkát ittunk, ennyivel kevesebb autónk lett volna, ennyivel hűvösebb lett volna a lakásainkban, ennyivel kevesebb gyógyszert nyeltünk volna le, ennyivel kevesebb tévévetélkedőt vagy színházi előadást néztünk volna – nem is tudom mit jelentett. Átlagot. Közérzetet. Szégyen-büszkeséget. Megszakadt napvilágot.

Aztán valahogy úgy történhetett, miként 1541-ben, amikor a törökök „beszivárogtak” Budára. Nem kellett letennünk a fegyvert, mert nem volt a kezünkben. Majténynál, Világosnál legalább letette a fegyvert, aki akarta és tudta. De az első világháború után hol tettük le a fegyvert? Belgrádban Károlyinál nem volt fegyver, csak az elhordott ország csonka égboltja. Akinél volt, vízbe hullt, inkább eldobta. És a második után? Budapest ostromának kellős közepén írt alá fegyverszünetet Moszkvában egy békéscsabai könyvkereskedő, szegedi plébános és egy katonák nélküli tábornok. És utoljára, 1956 után? Ki tette le a fegyvert? Szétszivárogtunk, és a „győztesek” beszivárogtak.

Senki nem tette le a fegyvert 1990-ben sem. Nem volt. Így megint beszivárogtak az itthoni bennfentes eszesek a „spontán” privatizációval a magántulajdonba, a „békés átmenettel” a parlamentbe, a sajtóba, kultúrába, oktatásba. Olyannyira beszivárogtak, hogy el se szivárogtak. Maradtak. Vagy éppen visszaszivárogtak. Aki dörömbölt, elzavarták. De az igazi beszivárgás kívülről jött: észre sem vettük, és megszűntek egész magyar iparágak, megrogyott a mezőgazdaság, elárasztott a külföldi préselt termék. Közben eltűnt a teljes magyar államvagyon, s még hatalmas adósságot is a nyakunkba varrtak. Kapituláltunk. De ilyesmit már túléltünk. Nem adtuk fel. És szerencsére most már észrevesszük a beszivárgást.

De mi történik? Most még nagyobb a baj. Szivárognak a nagy görög-római-keresztény homlok mögül, szív kamráiból induló európai erek. Születés fehér lepleivel, hittel, egyházzal, állammal, kultúrával, szabadsággal, szeretettel, értelemmel, felfogható renddel. A szellemétől megfosztott kontinens el fog fonnyadni. Fel akarja adni. S mi ebben a sodrásban találtuk magunkra. Nem két, hanem ezer pogány közt. Mit tehetnénk? Ezzel a törekvéssel nem paktálhatunk. Nekünk kell betapasztani a szivárgás helyét. Ha vétettek is ellenünk, mégis a mi vérünk. S talán nem is vagyunk egyedül, lehet, hogy számítanak is ránk az életpártiak mindenütt a Lajtán és az Óperencián túl.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom