Vélemény és vita
Színpadi szerelem
Meglehet persze, a szerelmet illetően is Nietzschének volt igaza: számtalan hajnalpír van, amely még nem virradt fel.
Stendhal azt írja a szerelemről, olyanforma valami, „mint az égen a tejút, csillogó tömeg ezer meg ezer kis csillagból, melyek közül nem egy maga is ködfolt”. A jeles szerző érezhette, meghatározása mily képlékeny: a szerelemről szóló nagy művéhez már előszóból is bravúrosan hármat írt, nem beszélve a kiváló kötet több mint alapos szerkezeti-módszertani felépítéséről, a híres kikristályosodáselmélet kifejtésétől a nők és a féltékenység elemzésén át a szerelem nemzetenkénti taglalásáig és a házasság intézményének vizsgálatáig.
Csakhogy Stendhal az Úr 1822-dik évében jelentette meg szerelemről szóló korszakos esszékötetét – két évszázad múltán ugyan mit kezdhetünk egy mégoly nagyszerű, örökérvényű szerelemtannal is –, midőn körülpillantva körülbelül azt láthatjuk (felfokozott-továbbfejlesztett változatban), amit még a régi Moldova György – valamikor a hatvanas években – úgy jellemzett, hogy ő nem tartozik azok közé, akik úgy kezdik egy nővel az ismerkedést, hogy jó napot kívánok, mi a hozzáállása a nemi kérdéshez.
Hogy ma ez a kérdés – sőt, tán ez a kérdések kérdése -, még hagyján. (És a példamondatnál kissé drasztikusabban persze. Mint a viccben: „Hazakísérhetlek?” „Meg hát!”) Csakhogy a szerelem mibenlétéről, netán tanáról, elméletéről, tudatossá érleléséről, nagy varázslatának megkísérelt elsajátításáról a jelen helyzet oly elkeserítő képet mutat, hogy ahhoz elég huszonéves gyermekeink egy-két megnyilvánulását szemügyre venni. Vagy az egyik lényeges tájékozódási pont: a kortárs színházi élet egy-két – még legszínvonalasabbnak mondható – produktumára vetni egy-két pillantást. Midőn a dán írónő, az Amerikában Isaac Dinesen néven ismert Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában című regényét Távol Afrikától címmel Sydney Pollack az oly kívánatos közismertség tengerébe szabadította, a pompázatosan kitűnő film, a bársonyosan szép történet korunk egyik legnagyobb színésznője, Meryl Streep és az ugyancsak nagyszerű Robert Redford jóvoltából a szerelem nagy emberi misztériumát a maga időtlen szépségében tudta felmutatni.
A Magyarországra került legelső dán színdarab, Niels Peter Juel Larsen Blixen bárónő szerelmei című műve pedig megkísérli a lehetetlent: színpadon megmutatni azt, ami az irodalom és a film után szinte-szinte megvalósíthatatlan. Egy ragyogó magyar színésznő, a Karen Blixent alakító Esztergályos Cecília viszont – Meryl Streep háttérben nyújtózó, baljós óriás árnyéka ellenére vagy éppen azzal együtt - elhiteti velünk, hogy mennyire megragadó, lélektanilag hajszálpontos – és mennyire izgalmas emberi képleteket jelentő is lehet egy idős nő, ha szerelmes. És milyen lehet ama nagybetűs, ha úgy tetszik, stendhali szerelem, ha nem a jelen sivár mintáit tekintjük kiindulópontnak.
Ám Blixen bárónő színpadon ábrázolt szerelmei körülbelül annyi megértést és rezonanciát jeleznek a jelen befogadói részéről, mint amennyire „elszúrt” még egy olyan kiváló, színházteremtő rendező kudarcos vállalkozása is, mint Vidnyánszky Attila heroikus Szindbád-melléfogása a Nemzetiben. Egyik is, másik is – más-más okból, más-más nívón, de sajnos (és ez a rettentően szomorú!) azonos végeredménnyel illusztrálja a színpadi szerelemábrázolás színét és visszáját, előttünk forgatva mindkettőt. És imígyen - akaratlanul bár, közvetve - azt a lehangoló, satnya általános szerelempótlékot kotorva elő, amivé Stendhal vagy akár a szonettíró Shakespeare szerelemeszménye napjainkra degradálódott. (Dantét vagy Balassit már nem is említve.) Pedig a létező legnívósabb hazai szcenika-mestereket hívhatjuk segítségül, ragyogó színészt, nagy rendezőt, no meg hatalmas rokonműfaj-előfutárokat Meryl Streeptől Huszárik Zoltán, Sára Sándor és Latinovits Zoltán varázstriójáig – és mégis…
Illetve mégsem.
A nézőtéren ülő meglett polgári párok és csacsogó gimnazisták – ebből is, abból is volt elég mindkét előadáson – fura, de azonos pályán futottak: az értetlen, fantáziátlan hétköznapiság fölöttébb monoton, kitaposott ösvényén, úgy-ahogy figyelve, sűrűn pislogva. Egy poétikátlanná silányult, végletesen eldurvult és ijesztően szellemtelenné laposodott kor ifjabb-idősebb gyermekeiként. Akik nemigen tudják megfogalmazni-tudatosítani a bensőjükben zajló-örvénylő mindenséget. De a zsenge életkor még mentség talán. Egyelőre… Meglehet persze, a szerelmet illetően is Nietzschének volt igaza, amikor azt írta, számtalan hajnalpír van, amely még nem virradt fel.
Csak győzzük kivárni a tengernyi ködfolt között.
Csakhogy Stendhal az Úr 1822-dik évében jelentette meg szerelemről szóló korszakos esszékötetét – két évszázad múltán ugyan mit kezdhetünk egy mégoly nagyszerű, örökérvényű szerelemtannal is –, midőn körülpillantva körülbelül azt láthatjuk (felfokozott-továbbfejlesztett változatban), amit még a régi Moldova György – valamikor a hatvanas években – úgy jellemzett, hogy ő nem tartozik azok közé, akik úgy kezdik egy nővel az ismerkedést, hogy jó napot kívánok, mi a hozzáállása a nemi kérdéshez.
Hogy ma ez a kérdés – sőt, tán ez a kérdések kérdése -, még hagyján. (És a példamondatnál kissé drasztikusabban persze. Mint a viccben: „Hazakísérhetlek?” „Meg hát!”) Csakhogy a szerelem mibenlétéről, netán tanáról, elméletéről, tudatossá érleléséről, nagy varázslatának megkísérelt elsajátításáról a jelen helyzet oly elkeserítő képet mutat, hogy ahhoz elég huszonéves gyermekeink egy-két megnyilvánulását szemügyre venni. Vagy az egyik lényeges tájékozódási pont: a kortárs színházi élet egy-két – még legszínvonalasabbnak mondható – produktumára vetni egy-két pillantást. Midőn a dán írónő, az Amerikában Isaac Dinesen néven ismert Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában című regényét Távol Afrikától címmel Sydney Pollack az oly kívánatos közismertség tengerébe szabadította, a pompázatosan kitűnő film, a bársonyosan szép történet korunk egyik legnagyobb színésznője, Meryl Streep és az ugyancsak nagyszerű Robert Redford jóvoltából a szerelem nagy emberi misztériumát a maga időtlen szépségében tudta felmutatni.
A Magyarországra került legelső dán színdarab, Niels Peter Juel Larsen Blixen bárónő szerelmei című műve pedig megkísérli a lehetetlent: színpadon megmutatni azt, ami az irodalom és a film után szinte-szinte megvalósíthatatlan. Egy ragyogó magyar színésznő, a Karen Blixent alakító Esztergályos Cecília viszont – Meryl Streep háttérben nyújtózó, baljós óriás árnyéka ellenére vagy éppen azzal együtt - elhiteti velünk, hogy mennyire megragadó, lélektanilag hajszálpontos – és mennyire izgalmas emberi képleteket jelentő is lehet egy idős nő, ha szerelmes. És milyen lehet ama nagybetűs, ha úgy tetszik, stendhali szerelem, ha nem a jelen sivár mintáit tekintjük kiindulópontnak.
Ám Blixen bárónő színpadon ábrázolt szerelmei körülbelül annyi megértést és rezonanciát jeleznek a jelen befogadói részéről, mint amennyire „elszúrt” még egy olyan kiváló, színházteremtő rendező kudarcos vállalkozása is, mint Vidnyánszky Attila heroikus Szindbád-melléfogása a Nemzetiben. Egyik is, másik is – más-más okból, más-más nívón, de sajnos (és ez a rettentően szomorú!) azonos végeredménnyel illusztrálja a színpadi szerelemábrázolás színét és visszáját, előttünk forgatva mindkettőt. És imígyen - akaratlanul bár, közvetve - azt a lehangoló, satnya általános szerelempótlékot kotorva elő, amivé Stendhal vagy akár a szonettíró Shakespeare szerelemeszménye napjainkra degradálódott. (Dantét vagy Balassit már nem is említve.) Pedig a létező legnívósabb hazai szcenika-mestereket hívhatjuk segítségül, ragyogó színészt, nagy rendezőt, no meg hatalmas rokonműfaj-előfutárokat Meryl Streeptől Huszárik Zoltán, Sára Sándor és Latinovits Zoltán varázstriójáig – és mégis…
Illetve mégsem.
A nézőtéren ülő meglett polgári párok és csacsogó gimnazisták – ebből is, abból is volt elég mindkét előadáson – fura, de azonos pályán futottak: az értetlen, fantáziátlan hétköznapiság fölöttébb monoton, kitaposott ösvényén, úgy-ahogy figyelve, sűrűn pislogva. Egy poétikátlanná silányult, végletesen eldurvult és ijesztően szellemtelenné laposodott kor ifjabb-idősebb gyermekeiként. Akik nemigen tudják megfogalmazni-tudatosítani a bensőjükben zajló-örvénylő mindenséget. De a zsenge életkor még mentség talán. Egyelőre… Meglehet persze, a szerelmet illetően is Nietzschének volt igaza, amikor azt írta, számtalan hajnalpír van, amely még nem virradt fel.
Csak győzzük kivárni a tengernyi ködfolt között.