Domonkos László

Vélemény és vita

Szenteste Rókuson

A karácsony a téllel, a tél meg a disznóvágással jött meg Rókusra

A tél pedig nyilvánvalóan mindig kelet felől érkezett, ahonnan a honfoglalók és minden élet nemzője, a Nap. Zsigereinkbe, kollektív tudattalanukba szorult keletiségünkön túltesz a tél: legyőz bennünket, átadjuk magunkat neki – itt, a Duna-Tisza közének déli tájain mi magunk vagyunk a tél. Amit magával hoz – a Mikulást, a hideg szelet, a deret, a havat meg a Luca székét –, Máraival szólva úgy hozza a poggyászában, mint egy szánkójáról lekászálódó, hódprémes süvegű, vodkaleheletű orosz úr, aki előzőleg egy rozoga ungvári szállodában töltötte a fagyos kárpáti éjszakát.

Itt, a sík vidéken finom porhó borítja Attila híres fapalotájának remekmívű faragásait, amint elősejlenek 1500 esztendő sűrű ködfüggönye mögül, jó óra járásnyira innen Rókustól, túl Felsővároson, amerre a Maros a Tiszába torkollik. A török defterdárok, vagyis adószedők vastag bundákba burkolózva jönnek-mennek a falvak között, a hó meg csak hull, hull egyre és megőrzi a szökevény nők lábnyomát. Szánkócsilingelés hallatszik valamerre, a nők céklát főznek és hosszú regényeket olvasnak, melyek végén a hős ismeretlen célból külföldre utazik. A férfiak, a keleti magyar fér­fiak pedig csöndben lefejtik a bort, kiállnak a hóba, derűsen és nyugodtan végigpillantanak a napsütötte fehér síkon – jó Hornyik Miklós barátom ugyan a szomszédos bácskai magyarokra mondogatta, de érvényes ez a békésiekre, a csongrádiakra, a bihariakra vagy éppen itt, Szegeden a rókusiakra is: ha esik az eső vagy a hó, hát hagyják, hogy essen.

Disznóvágásra pedig kizárólag decemberben illik és kell sort keríteni. A fagyos hajnalon vérvörös, szipogó orrú férfiemberek hörpintik fel a szilvapálinkákat, a malac visítását gyorsan felváltja a pörzsölő lángja és a sürgő-forgó, olykor egymást kényszeredetten kerülgető, dolgos emberek sokasága. Mire – végtelennek tűnő órák múlva – nagy nehezen megvirrad, a hagymás sült vér illata tölti be a házat és környéket, az asszonyok csillogó szemmel, kipirultan, nekigyürkőzve rakosgatják a tányérokat az asztalra, a hideg a kivilágosodással egyre fénylőbbé, szinte kristályossá válik, a disznóhús különböző részei meg, úgy tűnik, szép lassan mindent beborítanak. A disznóvágást bevégző vacsora majdhogynem felér egy lakodalommal, a füstölt hurka – ezt kizárólag errefelé, déli Magyarországban, Rókustól lefelé a Szerémségig készítik – csak betetőzi a tobzódást, a pecsenyével és a hájas tésztával egyetemben. Amikor pedig a tisztelet és a határozottság mozdulatával a megfáradt férfiak és asszonyok szájukhoz emelik a borospoharakat, és lehajtják az olasznak nevezett rizlinget, megint eszünkbe juthat Márai, aki azt írta, ez a borfajta volt valaha a legnemesebb magyar fehérbor, csak a somlói ért a nyomába. Ez „az a bor, mely olyan, mint a kenyér, a nemzet testének eledele, valami általános és megbízható. Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, én már nem akarok élni.”

És midőn eljő a december 24. napja, miként Bálint Sándor bátyánktól tudjuk, az ajtót kissé nyitva hagyják, hogy a kis Jézus be tudjon jönni, ne találjon zárt ajtóra és zárt szívekre – már senki sem gondol arra, hogy hat évtizeddel ezelőtt ilyenkor, 1956 decemberében a magyar nép, a magyarság lógott a fákon. Itt, Rókuson később legendásnak hazudott, nyomorú hatvanas évek vannak, csönd van és békesség, ezt a vidéket Szeged Angyalföldjének is lehetett volna nevezni: munkásnegyed, gyárak, kémények, füst, salak, árkok, hosszú gyárfalak, galerik az utcasarkokon, földszintes és egyemeletes házak szoba-konyhás lakásokkal, vízért a sarkon levő „nyomós” kutakhoz kellett járni, hosszú sorban várakoztak a kannákkal az asszonyok. Igazi kültelki csehók, bádogpult, körben hordók a falaknál. Futballőrület, égig érő porban focizások, sok kisebb-nagyobb csetepaté az udvarokban, néha az utcán is, főleg nők miatt. Ahogyan a környékben az egyetlen kétemeletes házat „nagy háznak” nevezték, a Finta Jenőék lakása, amely a mi bandánk nagy bulibázisa volt, igazi unikumnak, világ csodájának számított a három szobájával. (De fürdőszoba ott sem volt, vécé lenn az udvaron.) Telente halk szavú öregasszonyok tipegnek a templomokba, az éjféli misén sincsenek sokan, nagykarácsony napján viszont a tó partján a vasúti töltés hangos az önfeledten leszánkázgató gyerekek visongásától. Vasutassapkás, prémkabátos, jóvágású, bajuszos középkorú férfi, ajka szögletében huncutkás mosollyal húzza föl-le a bebugyolált két srácot a meredélyen, közben jókedvűen arra gondol, alig két hónap és kezdődik a tavaszi szezon az NB II.-ben a közeli vasutaspályán, ahol az ő kedves Szveséje játszik, amelyben – tán nem is olyan régen – ő, Domonkos István volt a jobbhátvéd, és még a legendás Nagyváradi AC ellen is játszott, amely persze hülyére verte az első osztályba éppen csak bekerült és onnan gyorsan ki is kerülő csapatot, neki meg a balszélsőt, a világklasszis Bodolát kellett (volna) fognia („hát az bolondot csinált belőlem, fiam”).

Odakünn közömbösen lépdel a házak felé a korai téli alkony, és leszáll a szürkület, beborítja Rókust, túl a házakon a dél-alföldi síkot a Tiszától a Dunáig, amarra, északkelet felé a váradi meg az érmelléki dombokig és tovább. Karácsonyfák csillognak mindenfelé, valamiféle reményen túli reménységet hintve szét egy elképzelhetetlenül sokat szenvedett, elöregedett, megfogyott és megszomorított, csöndesen ünneplő emberfajta tagjai közé, talán azt, hogy a hó váltig megőrzi a szökevény nők lábnyomát, a disznótor, a szilvapálinka, a sült kolbász és a füstölt hurka illatán soha, semmikor semmiféle hatalom nem tud változtatni, a borospincék embereinek bölcsessége pedig a régi – süvítsen hát a déli vagy akármilyen hideg szél, a régi rókusi srácok a galeriből még mindig tudnak rock and rollozni, egy-két női név hallatán a szemük ugyanúgy villan, mint egykoron, ős-Budavár tornyán meg csikorog az érckakas élesen, és még mindig nincs baj a rizlinggel Magyarországon.