Szentendre

Hogy fél órára, órára haza lehessen menni a határvidékre. A horvát magánhangzók ízébe vagy a szerb magánhangzókéba – Pestről nézve tulajdonképpen mindegy –, hiszen délszlávul máshogy hangzik az a, az o és az u, mint ahogy más a konyharend, mások a fűszerek, máshogy öltöznek és más ritmusban járnak a nők, máshogy állnak meg az utca közepén a kirakat előtt, máshogy rakják le a táskájukat a presszóasztalra vagy a székre, és máshogy, egy sokkal lágyabb mozdulattal hajolnak előre, ha kérdeznek valamit. A férfiak máshogy gyújtanak rá, és máshogy rázzák el a gyufa lángját, máshogy fogják a fejüket, ha meccs van, és valaki már megint nem tartott be valami hülye szabályt, máshogy csapják be a kocsiajtót és máshogy is ölelnek, mint Pesten, mert Pesten mindig rés marad ember és ember közt. Pécsett és Zágrábban nem marad. Pest hideg.

Más még a lélegzet ritmusa is – az utazó csak ennyit érzékelt, amikor először Szentendrére vitték, egy kora tavaszi, február végi napon. Nyolcéves volt. Egy téren mentek át. Aztán egy utca indult jobbra és egy balra. A fák vékony, fekete ujjaikkal szurkálták a középkék eget a ház előtt, amelynek homlokán egy cirill betűs szent lakik. Már el tudta olvasni azokat a betűket is. Niko volt a szent. Akkor lecövekelt.

– Ez olyasmi, mint otthon – mondta, és eszébe jutott, hogy Pécsett már biztos virágzik a Barbakán mandulája, aztán életének addigi nyolc éve eltűnt a Buda–Pécs–Zágráb viszonylatban ott, a szentendrei utcaszögleten, Nikóval szemben. Eldőlt. Akkor vált bizonyossá, hogy örökké otthonról megy majd haza, mint a dédanyja, a nagyanyja és az apja, és örökké úton lesz a belső tájon, amely Firenzén át, Trieszten keresztül Pulába kanyarodik, onnan Zágrábnak tart, Zágrábból Pécsnek fordul, és csak így szalad Budának, aztán Pesten át ismét Pécsnek indul. Nem lehet megállni. Pihenni lehet. Olykor Szentendrén. De ezt akkor még nem tudta, mint ahogy nem tudta azt sem, hogy ha egyszer lennének, még a gyerekei gyerekei is zavartan néznének fel az égre abban a pillanatban, február derekán, amikor Pécsett, a Barbakán mandulafáján felpattan az első virágszirom, Zágrábban az első nyitott kabátos nő végigszalad a Tkalcán, Pulában a vak sajtárus a tengernek fordítja az arcát, Triesztben a napfény élesen kettévágja a Piazza dell’ Unita d’Italiát és Firenzében végigrohan a folyó illatával a szél a Vicolo dell’Oro-n.

Állt ott, a szentendrei fényben nyolcévesen, és nem tudta, hogy Szentendre miért olyan, mint otthon, csak azt látta, hogy itt, északon más a nap – otthon érettebb és sötétsárgább –, és fázott. Belülről kifelé, kívülről befelé járta át a hideg, mint mindig, mert Pécstől északra még júliusban is hideg van, még azokon a napokon is, amikor Pécsre ráborul a kánikula, mint egy egzaltált, fekete nő, és a huszonnyolc fokos éjszakában remegnek a virágok a kertben, és az illatuktól nem lehet aludni. Pesten még akkor is sápadt a napfény. Olyan, mint a tápos csirke tojásának sárgája. Gyenge. Vacak.

Szentendre mégis délzárvány – tűnődött az utazó, amikor arra a régi februárra gondolva végiggyalogolt a Fő téren, aztán a titkos helyre érve felütötte a könyvet, a térdére fektette és elnézett a folyó felé.
Jázmin és olaj – olvasta sokadszor, de nem fogta fel, pedig az, aki leírta őket, talán épp itt, Szentendrén, tudhatta a délszláv magánhangzókat és azt is, hogy milyen, amikor nem marad rés ember és ember közt és milyen, amikor nem lehet aludni a virágoktól és milyen, amikor az éjszaka szétfolyik sötétkéken és feketén a rózsák között.

Pannónia – nézett el a Duna felé, és letette maga mellé a könyvet azzal a mozdulattal, ahogy dédanya szokta régen a maga könyvét. Ráismert a mozdulatra, mint ahogy olykor rajtakapta magát, hogy horvátul mondja az a-t és az o-t.

Jázmin és olaj – olvasta még egyszer.