Szent István-napi eső

Fogalmam sincs, a meteorológia jósolt-e esőt az idei Szent István-nap tájára, de tudom, hogy Márai már a közelítő ősz jeleként céloz a csöndes kitartással doboló augusztus végi esőre: a kései nyáréjszaka révületében álmodó emberek néha felnyögnek, a nők kinyújtják kezüket a sötétben, és egy ismerős fogású férfikezet keresnek, a férfiak meg krákognak álmukban, mintha már az őszt betetőző, vad telet éreznék a csontjaikban.

Így Szent István tájékán az embernek már a szüret jut eszébe, réges-régi iskolakezdések, az olajos padló illata és a ködbe burkolózó külváros komor fensége, a drasztikusan közelünkbe tolakodó elmúlás nyugodt őszi csendje lábunk alatt zizegő avarral és ázsiai puszták mélyét idéző, fölöttünk elhúzó vadlibacsapatokkal. Pedig államalapító nagy uralkodónk, első szent királyunk szigorúan magabiztos tekintetétől az idestova hatodik esztendős, tehát már iskolába került új alaptörvény megnyugtatóan átgondolt mondataiig jelet kell adni oly sok mindenről, a Márai-féle Szent István-napi esőn túl, azzal együtt ugyan, de a tetőkön doboló monotóniától valamiféle közös harmóniáig eljutva.

A mai Magyarországon alighanem egy hosszúra nyúló, reményeink szerint kissé magyar módra végtelenített nyárban élhetünk, és ez még akkor is öröm, ha Szent István táján előbb-utóbb megjön az eső is. És még ha sanda ellendrukkerek, elszánt brigantik és egészen bravúrosan ostoba, még hasznosnak sem nagyon tartható idióták között kell konstatálnunk, hogy lám, megértük: az angolok őszinte elismeréssel csettintő dicsérettel beszélnek rólunk, a németek irigyelnek és idevágyakoznak, az oroszok végre nem meghódítandó gyarmatot, hanem egy bátor kis közép-európai fajzatot látnak bennünk, komplexusözöntől szenvedő, köztudottan hiperérzékeny, alkalmi kleptomániától sem mindig idegenkedő szomszédaink közül a szlovákok meg a csehek kényszerű szükségből bár, de őszinte elkötelezettségből szövetségesi táborba sodródtak velünk kellő elszántsággal és kitartással.

Tekintély, némi erő, határozottság és mindinkább izmosodó nemzeti léttudat; az ilyen-olyan gazdasági, foglalkoztatási és egyéb mutatókon túl a több mint hat esztendeje regnáló nemzeti kormánynak talán a legelső helyeken számba veendő eredményei. Szent István emléke előtt tisztelegve végre ki kell mondani: a legújabbkori magyar történelem új korszakának kezdeti évét jelentette 2010, és ez az esztendő a legújabb magyar reménység idejének nyitó esztendeje is. Legyen most elég csupán a legelső, leglátványosabb – és most természetszerűen a legaktuálisabb – eseményre és tettre: a végre elkészült és elfogadott alaptörvényre hivatkozni. Amelyet ugyan csak 2011 húsvétján, a feltámadás ünnepén fogadott el a parlament, de amely ily módon többszörösen is Magyarország újjászületését jelképezi. Ennek a ténynek a szinte mindenek fölötti, hatalmas mivoltát kellene most hangsúlyozni, mert nincs ez jelen a mai magyar köztudatban és közéletben éppúgy, mint a hazai szellemi élet legjobbjaiban vagy a valóban élő és halhatatlan magyar nemzeti szellemben sem. Pedig jócskán itt volna az ideje, hogy beépüljön: akár ha csak a címert, a zászlót és a Himnuszt tartalmazó „I”, vagy a nemzeti ünnepekre vonatkozó „J” cikket vesszük. (A zászlóban „a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe”.) Igen: nemcsak az esőről kell jelet adni, nemcsak a közelítő őszről és télről, nemcsak arról, ami, úgy tűnik, hogy reménytelenül szétválaszt bennünket. A vágyott és szinte hasztalanul űzött harmónia kísértete halkan ott lappang a Szent István-napi éjszakákon a tetőn doboló esőben. Észrevenni pedig akkor fogjuk, ha azt az ismerős fogású kezet elértük és megszorítottuk a sötétben.