Vélemény és vita

Szemérmes Grál

Krisztus-kép lóg a falamon, alatta lángoló fejű, vicsorító pogány arc, valahonnan az elhagyott őshaza környékéről

Érdekes levelet kaptam nemrégiben egy érzékeny, finom lelkű embertől – ebből már talán sejthető, hogy nő az illető –, amelyben sajnálatát fejezi ki azért, hogy milyen szomorú sors jut nekem, a történésznek. Merthogy a kutatások, az események, sorsok végiggondolása valahogyan a lelkem részévé teszik azt a helyzetet, történelmi szereplőt, amiről, akiről írok – mintegy átélem a sokféle múltat –, így soha többé nem lehetek olyan, mint amilyen valaha voltam. Azt is írja a hölgy, hogy teljesen átalakítja az életemet a vizsgált események láncolata. Írásaimból azt szűri le, mintha én is átélném, átvérezném és megszenvedném az egyes korokat, sorsokat. A „Mindenki tudja ország” könyvem olvasása közben jutott erre a megállapításra, amelyet három hónap alatt sem tudott elolvasni, mert közben szépirodalommal „vigasztalódik”.

Válaszomban valamilyen tréfával ütöttem el dolgot, de aztán nem hagyott nyugodni a pár soros levélke. Vajon tényleg a részemmé váltak azok a sorsok, helyzetek, amelyekről írtam, gondolkodtam, beszéltem? Befolyásolták az én sorsomat, az én egyéniségem alakulását? Bennem élnek azok a tulajdonságok, tapasztalatok, szenvedések és örömök, sikerek és az a rengeteg kudarc, amellyel találkoztam a magyar 20. századot vizsgálva. Maradt bennem derű és legalább pillanatokra egy kis önfeledtség? El tudom felejteni mindazt a tragédiát, amelyet ránk zúdított a „vértanúk százada”, benne sok magyar áldozattal? S vajon tényleg a magyarság ennek az elátkozott századnak az igazi vértanúja? „Népek Krisztusa Magyarország.” Megmaradt valami abból a srácból, aki a világot akarta meghódítani, aki a könyvek könyvét akarta megírni – igen, bibliát is, ha lehet –, aki biztos volt benne, hogy megtalálja a Szent Grált, de ha mégsem, bebizonyítja, hogy nem létezik? (Ha már nem találta meg, hogyan is létezhetne?)

Vagy eltorzította lelkemet, szellememet az a rengeteg kétely, amely a történelemből árad, holott az egyetlen bizonyosság az, ami megtörtént? Az a rengeteg ellentmondás, ellentétes jellem, összetett sors, gonoszság, gyűlölet, közöny, gyávaság, félelem, amely elkísért negyven éven át? S viszont: felvértezett-e szép erőkkel a kitartás, elvhűség, bátorság, meg nem alkuvás, szeretet és jóság? Hogyan is volt, hogyan is lehetett?

A hősiesség, szellemesség, nagyság persze egészen fiatal korom óta vonzott, de már akkor felkeltette az érdeklődésemet a bukás is. Szinte jobban érdekelt a „miért nem sikerült”, mint a nagy diadalok. Nem fogom a magyarságomra ezt a furcsa érzést, nem hiszem, hogy „mi, magyarok” lennénk ilyen pesszimisták, bár meglehet, hogy a történelmünk és főleg annak bemutatása oktatásban, művészetekben, sajtóban, közbeszédben, kollektív emlékezetben kissé sötétebb, mint más nemzeteké. Volt és van az ilyen látszat kialakításában tudatosság is, sőt tudatos rosszindulat is – politikai vagy más alapon –, de kétségkívül hajlamosak is vagyunk önmagunk teljesítményének lebecsülésére, eredményeink, jó tulajdonságaink elfedésére. Nagy luxus ez, mert vannak elegen, akik évszázadok óta – és most is gőzerővel – azon dolgoznak, hogy befeketítsenek és végeredményben eltemessenek minket, mondván, hogy nincs is helyünk Európában. Halálra vagyunk ítélve, lehetetlenség, hogy megmaradjunk magunkban, itt, ezen a helyen. S ha eddig nem is sikerült, most majd ránk hozzák a velünk megbékélni képtelenek hadát, és felszállunk majd a hajóra, köszönés nélkül elúszni tova, a kincseket rejtő semmibe. És ez az érzés átitatta Kölcseyt, Vörösmartyt, Adyt. De lelkük legbelső zugaiban a féltés volt, a remegés, a rettenet, hogy egy ilyen nagyszerű nemzet eltűnhet a föld színéről. És nem hitték és nem egyeztek ezzel soha.

Krisztus-kép lóg a falamon, szemben az ágyammal, átszellemült tekintete biztatást sugároz, reménységet, szelídséget. Alatta lángoló fejű, fémesen vicsorító pogány arc, valahonnan az elhagyott őshaza környékéről. Félelmetesnek látszik. De én nem félek tőle: féljenek tőle azok, akik ellenem törnének: rossz szellemek, rossz álmok, csalfa remények, a szelídség álarcában tetszelgő akarnokok. Tudom, hogy Jézus éppen elegendő lenne, de én is a „hőkölés népéből” való vagyok, messziről jövök, és nem feledhetem a határtalan sztyeppét. Nagyon itthon érzem magam a Duna mellékén, de a honvágy bennem is él a végtelen iránt.

A legrégebbi kép itt, a dolgozószobámban, amit cipelek már tizenöt éves koromtól, Napóleont ábrázolja. Könyvből vágtam ki félig gyerekként. A császár egy széken ül, karját tehetetlenül a támlán lógatja, tekintete sötét, híres csákója kicsúszott a kezéből, és ott hever a földön. Az egész test a nagyságos bukást sugallja. A csodálatos kaland végét. De a kép alá azt írták: „Napóleon hatalma csúcsán.” Éreztem én, hogy itt valami sántít, valójában a lemondása utáni pillanatról van szó, 1814 márciusában. S talán ekkor érett meg bennem a kíváncsiság a „miért nem sikerült” iránt, ugyanakkor a látszatok mögé tekintés igénye.

Nem hordozom magamban az összes szenvedést, kudarcot és az összes diadalt, örömöt sem, amit történészként megismertem. Az bizony messiási feladat lenne, és ezt a terhet majd valaki másnak kell a vállára venni. Gyanítom, hogy nem történész lesz, nem is író vagy költő és egészen biztosan nem politikus. Talán egy ács fia lesz megint – a látszat szerint. Talán már járt is közöttünk. Talán most is itt jár. Ó, azok a látszatok! A test és lélek égiek felé törekvő látszatai. Én tényleg nem maradtam önfeledt ember, aki egykoron voltam. Felelősségem nagy. Erőn felüli. Hiszen el kell mondanom a rám bízott titkot, amely már évtizedek, évszázadok óta egy megsárgult papírlapon várta, hogy rátaláljak. Ez a fénylő Grál? Az én kelyhem?

Itt e titok. A hetvenkilenc éves színész és feleségének levele Ortu­tay Gyula közoktatásügyi miniszternek 1949 júliusában. (Mindkettőjük neve szerepel a lexikonban.) „Mélyen tisztelt Elvtársunk!” – így szólítják a minisztert, és elmondják, hogy miként szolgálták a magyar kultúrát fél évszázadon át. Sorolják szerepeiket, a színházakat, ahol játszottak, újságcikkeket csatolnak. Selyem címlapot, babérkoszorút, (román) polgármesteri üdvözletet. S mindezt azért, mert hallották a Jászai otthonban, hogy ki mindenki s miért kapott Kossuth-díjat 1948-ban és az azt követő évben is. „Kérésünk, öreg házaspárnak, hogy ha méltónak talál Elvtársunk valamelyes jutalomra, úgy kérünk egy minimális Kossuth-díjat, amelyen ruhát, fehérneműt és cipőt beszerezhetünk magunknak, amire nagyon nagy szükségünk van.” A géppel írt levélhez kézírással még hozzáírták: „Fogsorra is nagy szükségünk van! Ezek az adatok bizonyítják, hogy mi is élmunkások voltunk, több mint egy fél évszázadon át!”

Az „akta” az „ítéletet” is tartalmazza: „jutalmazása iránti kérelme nem teljesíthető”. S aztán a bürokrata kioktatás: „Továbbá közlöm, hogy Kossuth-díjjal a felszabadulás után az újjáépítés terén az alkotómunkában kiváló teljesítményeket elért testi és szellemi dolgozókat kell jutalmazni.” Hogy került most ide, az asztalomra ez a levél? Talán egykori kedves tanítványom adta, mert őt is mélyen megérintette az egykor Faustot, Bajazzót, Cavaradossit, Sybillt éneklő házaspár levele. Hogy emlékszik-e még rá, nem tudom. A házaspárt talán az vezette a levél megírásakor, hogy 1948-tól igen sokan kaptak ilyen díjat. Nyilván nem Szent-Györgyi Albert, Kodály Zoltán, Bajor Gizi pénzbeli díjazása lebeghetett a szemük előtt, de talán a Kiskunfélegyházi Gépszövetkezet vagy az Okányi Földműves Szövetkezet egyes tagjaié igen.

Megszenvedem e levelet, igaz. De ez csak a látszat. Mennyire megszenvedték a zúgó bilincses sorsot elődeink! S ha sikerül a nagy zúzómalomba terelni nemzetünket mostanában, mennyire megszenvedik utódaink! Hogy a tavaszi napsütésben sütkérezek februárban, és ostoba búskomorság vesz körül, az én bajom. Hogy a szemérmes Grált soha nem találhatom, amit még ifjú koromban láttam s csodáltam, megkönnyebbülés és megszégyenülés egyben. Kerestem, és elvesztem az örökkévaló fényében.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom