Vélemény és vita
Szélmalmok és fapapucsok
Hollandiában már negyven éve kevés kivétellel az volt a tapasztalat, hogy a választók preferenciáikban követték az Egyesült Államok választóit
Hollandiában már negyven éve kevés kivétellel az volt a tapasztalat, hogy a választók preferenciáikban követték az Egyesült Államok választóit: amikor Amerika balra fordult, és a demokratákra szavazott, akkor a hollandok is a saját baloldali pártjaikat részesítették előnyben, amikor Amerikában republikánus elnök nyert, a holland választók is többségükben a jobbközép pártokra szavaztak. Most, hogy Trump nyerte az amerikai elnökválasztást, sokan azt várják, hogy ez a fordulat Hollandiában is bekövetkezik, és Geert Wilders, a Szabadságpárt elnöke lesz a következő miniszterelnök. És valóban, a közvélemény-kutatások szerint a három hét múlva, március 15-én esedékes holland választásokon Wilders pártja az első helyen végezhet. A legutolsó ilyen felmérés azt mutatja, hogy a százötven fős holland parlamentben a Szabadságpárt 32, a Néppárt 23, a Zöld Baloldal 17, a Kereszténydemokraták 16, a 66-os Demokraták 14, a Munkáspárt pedig 11 képviselői helyet szerezhet. A felsorolást még lehetne folytatni, mert az arányos képviseleti elvet követő rendszerben már egyszázalékos eredménnyel is be lehet jutni a parlamentbe, és emiatt akár egy tucat párt is bekerülhet. Mint a felsorolásból is látható, a szavazatok meglehetősen megoszlanak. Ez nem volt mindig így, korábban a szavazatok sokkal jobban koncentrálódtak és az első három-négy pártból (Néppárt, Munkáspárt, Szocialista Párt, Kereszténydemokraták) kettő-három mindig koalíciót tudott alkotni.
Most a helyzetet bonyolítja, hogy 2010 és 2012 között Wilders Szabadságpártja koalícióban volt ugyan Mark Rutte Néppártjával, jelenleg azonban a szélsőjobboldalinak elkönyvelt párttal senki sem akar összeállni, ami rendkívül megnehezíti majd a kormányalakítást, mert – ha az előrejelzések valósnak bizonyulnak – ahhoz, hogy a Szabadságpárt nélkül többséget lehessen elérni a parlamentben, legalább öt párt koalíciójára lesz szükség. A Financial Times, kizárólag kombinatorikai alapon, tehát az egyes pártok politikai nézeteitől eltekintve, megvizsgálta, hányféle koalíció hozható létre a Szabadságpárt nélkül. Kiderült, hogy öt pártból mindössze két változat, hat pártból viszont már tizenhárom ilyen kombináció lehetséges. Azt azonban, hogy hogyan lehet összehangolni a Néppárt neoliberális gazdaságpolitikáját a Szocialista Párt egalitárius politikájával vagy a bevándorlási politikát, amelyről még a Szabadság Pártot kihagyva is jelentősen eltérnek a nézetek, ma senki sem tudja megmondani.
Ma a pártokat, az úgynevezett fősodratú pártokat jobb- és baloldalra sorolják be, esetleg a jellemzéshez még hozzáteszik, hogy „közép”, megkülönböztetésül a szélsőjobb, vagy szélsőbal pártoktól, amelyeket még a „populista” jelzővel is ellátnak, ami – az elnevezők szerint – az egyik esetben megvalósíthatatlan szociális ígérteket, a másik esetben elfogadhatatlan politikai nézeteket (például a bevándorlás leállítása) takar. Ez azonban nagymértékű leegyszerűsítés, és inkább csak a 19. század második és a 20. század első felére volt jellemző, ma már sokkal differenciáltabb a kép, és a fő ellentét sem a tőke-munka vonalán, hanem a bevándorlás megítélésében található. Ha mai világunkban van öt olyan fontos társadalmi-gazdasági kérdés, amelyek mindegyikére legalább kétféle válasz adható (például az adózás, bevándorlás, környezetvédelem, külpolitika, szociálpolitika területén), akkor a kombinatorika szabályai szerint harminckét olyan párt alakítható ki, amely legalább egy fontos kérdésben nem ért egyet. Ebből következik, hogy nagyon kevés olyan kérdés lesz, amelyben a várható holland ötpárti koalíció meg tud egyezni, Hollandia a mostani választás után valószínűleg kormányozhatatlanná válik.
De ki kell-e hagyni a Szabadságpártot? Kétségtelen, hogy a Szabadságpárt a bevándorlás és a muszlimok megítélésében tér el leginkább a fősodratú pártoktól. A Geert Wilders különböző nyilatkozataiból összeállított – és a párt programjának tekinthető – nézetrendszer szerint egy Geert Wilders vezette koalíció véget vetne a muszlim országokból történő bevándorlásnak, a már bennlévőkkel kötelező, úgynevezett asszimilációs szerződést kötne, amelyben például megtiltaná a fejkendő viseletét a közhivatalokban, deportálná a külföldi nemzetiségű bűnelkövetőket, betiltaná az iszlám iskolákat, a kormánykommunikációt kizárólag az ország nyelvén engedélyezné. Emellett kilépne az Európai Unióból és természetesen az euróövezetből is. Alkotmányban erősítené meg a zsidó-keresztény hagyományokat és Hollandia humanista kultúráját. Wildersnek határozott politikája van az energetika és az ahhoz kapcsolódó környezetvédelem terén is, például az atomerőművek építését preferálná, és leállítaná a szélerőművek költségvetési támogatását.
Ma e nézetek alapvetően szembemennek az európai politikai elit, az establishment felfogásával, de ha alaposabban megvizsgáljuk, kiderül, hogy szinte mindegyik felvetésében lényegében igaza van. A bevándorlás kérdésében például nyilvánvaló, hogy itt nem menekültek befogadásáról, hanem egy általános, Európába irányuló bevándorlásról van szó, amit egyrészt táplál az a szívó hatás, amelyet Európa katasztrofális demográfiai helyzete idéz elő, másrészt az a taszítóhatás, amely Afrika és a Közel-Kelet túlnépesedéséből és a népesség-erőforrás arány romlásából fakad. Afrika lakossága a következő két évtizedben egymilliárd fővel fog növekedni, a többlet számára a legkönnyebb kivezető út Európa felé vezet. Ha ez a tömeg integrálható lenne, az amúgy is sűrűn lakott Európának akkor sem volna lehetősége emberek százmillióit befogadni.
A probléma azonban az, hogy a bevándorlók túlnyomó többsége nem is integrálható, és hogy miért nem, azt talán a legkönnyebben Maróth Miklós akadémikus, orientalista magyarázatából érthetjük meg. Okfejtése szerint a muzulmánok Európában kisebbségbe kerültek, ami korábban számukra ismeretlen jelenség volt. A muzulmán vallásjogban kidolgozták a kisebbségben élő muzulmánokra érvényes vallási előírásokat, eszerint csak akkor élhetnek nem muzulmán többségű társadalomban, ha meg tudják tartani vallásukat, és ha térítenek. Ez azonban csak akkor valósítható meg, ha közösen, egy helyre települnek. A szekularizált európai állam társadalomtudománya – a maga viszonyaiból kiindulva – ezt a jelenséget szociológiai kérdésként kezeli, miközben ez alapjában véve vallási jelenség. Arról beszélünk, hogy integráljuk őket, bár sohasem határoztuk meg, mit is értünk integráció alatt, eközben ők nem azért jönnek, hogy integrálódjanak, hanem ők akarnak minket integrálni, mivel ez az egyedüli felhatalmazás számukra, hogy itt tartózkodhassanak.
E magyarázat jól illeszkedik a mindennapi tapasztalatokhoz. A bevándorlók földrajzilag valóban koncentrálódnak, egyre jobban építik ki saját intézményeiket, és a harmadik generáció még kevésbé illeszkedik be a többségi társadalomba, mint az első, amely még viszonylag kis létszámú volt, és tagjainak nagyobb szüksége volt az alkalmazkodásra. E folyamatnak, még ha az európai országok végül is képesek lesznek a tömeges beáramlásnak gátat szabni, az lesz a vége, hogy Európában saját vallásuk, szokásaik, nyelvük, kultúrájuk szerinti muszlim enklávék alakulnak ki. A bevándorlás megállítása tehát alapvető érdekük az európai társadalmaknak, legalábbis, ha megtépázva ugyan, de továbbra is fenn akarnak maradni. Ez nem tekinthető szélsőségnek, hanem egy társadalom alapvető önvédelmi jogának. Ha az uralkodó európai elit ellenszegülése miatt a tömeges bevándorlás nem állítható meg, Európa teljes iszlamizációja néhány generáción belül elkerülhetetlen lesz.
Ami Wilders további nézeteit illeti, az eurózóna fenntarthatatlanságáról számos elismert szerző munkáiból lehetne idézni. Egy nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó szakember sem tartotta és tartja lehetségesnek egységes pénz fennmaradását gazdaságilag annyira különböző országok között, mint az Európai Unió tagállamai, és ugyanez vonatkozik az egységes európai állam koncepciójára is. Vagyis Wilderst ki lehet ugyan hagyni a leendő holland koalícióból, de azok a gondok, amelyekre választ keres, megmaradnak, és ha megválaszolatlanok maradnak, az csak annyit jelent, hogy a jövőben még erőteljesebben fognak jelentkezni.
Most a helyzetet bonyolítja, hogy 2010 és 2012 között Wilders Szabadságpártja koalícióban volt ugyan Mark Rutte Néppártjával, jelenleg azonban a szélsőjobboldalinak elkönyvelt párttal senki sem akar összeállni, ami rendkívül megnehezíti majd a kormányalakítást, mert – ha az előrejelzések valósnak bizonyulnak – ahhoz, hogy a Szabadságpárt nélkül többséget lehessen elérni a parlamentben, legalább öt párt koalíciójára lesz szükség. A Financial Times, kizárólag kombinatorikai alapon, tehát az egyes pártok politikai nézeteitől eltekintve, megvizsgálta, hányféle koalíció hozható létre a Szabadságpárt nélkül. Kiderült, hogy öt pártból mindössze két változat, hat pártból viszont már tizenhárom ilyen kombináció lehetséges. Azt azonban, hogy hogyan lehet összehangolni a Néppárt neoliberális gazdaságpolitikáját a Szocialista Párt egalitárius politikájával vagy a bevándorlási politikát, amelyről még a Szabadság Pártot kihagyva is jelentősen eltérnek a nézetek, ma senki sem tudja megmondani.
Ma a pártokat, az úgynevezett fősodratú pártokat jobb- és baloldalra sorolják be, esetleg a jellemzéshez még hozzáteszik, hogy „közép”, megkülönböztetésül a szélsőjobb, vagy szélsőbal pártoktól, amelyeket még a „populista” jelzővel is ellátnak, ami – az elnevezők szerint – az egyik esetben megvalósíthatatlan szociális ígérteket, a másik esetben elfogadhatatlan politikai nézeteket (például a bevándorlás leállítása) takar. Ez azonban nagymértékű leegyszerűsítés, és inkább csak a 19. század második és a 20. század első felére volt jellemző, ma már sokkal differenciáltabb a kép, és a fő ellentét sem a tőke-munka vonalán, hanem a bevándorlás megítélésében található. Ha mai világunkban van öt olyan fontos társadalmi-gazdasági kérdés, amelyek mindegyikére legalább kétféle válasz adható (például az adózás, bevándorlás, környezetvédelem, külpolitika, szociálpolitika területén), akkor a kombinatorika szabályai szerint harminckét olyan párt alakítható ki, amely legalább egy fontos kérdésben nem ért egyet. Ebből következik, hogy nagyon kevés olyan kérdés lesz, amelyben a várható holland ötpárti koalíció meg tud egyezni, Hollandia a mostani választás után valószínűleg kormányozhatatlanná válik.
De ki kell-e hagyni a Szabadságpártot? Kétségtelen, hogy a Szabadságpárt a bevándorlás és a muszlimok megítélésében tér el leginkább a fősodratú pártoktól. A Geert Wilders különböző nyilatkozataiból összeállított – és a párt programjának tekinthető – nézetrendszer szerint egy Geert Wilders vezette koalíció véget vetne a muszlim országokból történő bevándorlásnak, a már bennlévőkkel kötelező, úgynevezett asszimilációs szerződést kötne, amelyben például megtiltaná a fejkendő viseletét a közhivatalokban, deportálná a külföldi nemzetiségű bűnelkövetőket, betiltaná az iszlám iskolákat, a kormánykommunikációt kizárólag az ország nyelvén engedélyezné. Emellett kilépne az Európai Unióból és természetesen az euróövezetből is. Alkotmányban erősítené meg a zsidó-keresztény hagyományokat és Hollandia humanista kultúráját. Wildersnek határozott politikája van az energetika és az ahhoz kapcsolódó környezetvédelem terén is, például az atomerőművek építését preferálná, és leállítaná a szélerőművek költségvetési támogatását.
Ma e nézetek alapvetően szembemennek az európai politikai elit, az establishment felfogásával, de ha alaposabban megvizsgáljuk, kiderül, hogy szinte mindegyik felvetésében lényegében igaza van. A bevándorlás kérdésében például nyilvánvaló, hogy itt nem menekültek befogadásáról, hanem egy általános, Európába irányuló bevándorlásról van szó, amit egyrészt táplál az a szívó hatás, amelyet Európa katasztrofális demográfiai helyzete idéz elő, másrészt az a taszítóhatás, amely Afrika és a Közel-Kelet túlnépesedéséből és a népesség-erőforrás arány romlásából fakad. Afrika lakossága a következő két évtizedben egymilliárd fővel fog növekedni, a többlet számára a legkönnyebb kivezető út Európa felé vezet. Ha ez a tömeg integrálható lenne, az amúgy is sűrűn lakott Európának akkor sem volna lehetősége emberek százmillióit befogadni.
A probléma azonban az, hogy a bevándorlók túlnyomó többsége nem is integrálható, és hogy miért nem, azt talán a legkönnyebben Maróth Miklós akadémikus, orientalista magyarázatából érthetjük meg. Okfejtése szerint a muzulmánok Európában kisebbségbe kerültek, ami korábban számukra ismeretlen jelenség volt. A muzulmán vallásjogban kidolgozták a kisebbségben élő muzulmánokra érvényes vallási előírásokat, eszerint csak akkor élhetnek nem muzulmán többségű társadalomban, ha meg tudják tartani vallásukat, és ha térítenek. Ez azonban csak akkor valósítható meg, ha közösen, egy helyre települnek. A szekularizált európai állam társadalomtudománya – a maga viszonyaiból kiindulva – ezt a jelenséget szociológiai kérdésként kezeli, miközben ez alapjában véve vallási jelenség. Arról beszélünk, hogy integráljuk őket, bár sohasem határoztuk meg, mit is értünk integráció alatt, eközben ők nem azért jönnek, hogy integrálódjanak, hanem ők akarnak minket integrálni, mivel ez az egyedüli felhatalmazás számukra, hogy itt tartózkodhassanak.
E magyarázat jól illeszkedik a mindennapi tapasztalatokhoz. A bevándorlók földrajzilag valóban koncentrálódnak, egyre jobban építik ki saját intézményeiket, és a harmadik generáció még kevésbé illeszkedik be a többségi társadalomba, mint az első, amely még viszonylag kis létszámú volt, és tagjainak nagyobb szüksége volt az alkalmazkodásra. E folyamatnak, még ha az európai országok végül is képesek lesznek a tömeges beáramlásnak gátat szabni, az lesz a vége, hogy Európában saját vallásuk, szokásaik, nyelvük, kultúrájuk szerinti muszlim enklávék alakulnak ki. A bevándorlás megállítása tehát alapvető érdekük az európai társadalmaknak, legalábbis, ha megtépázva ugyan, de továbbra is fenn akarnak maradni. Ez nem tekinthető szélsőségnek, hanem egy társadalom alapvető önvédelmi jogának. Ha az uralkodó európai elit ellenszegülése miatt a tömeges bevándorlás nem állítható meg, Európa teljes iszlamizációja néhány generáción belül elkerülhetetlen lesz.
Ami Wilders további nézeteit illeti, az eurózóna fenntarthatatlanságáról számos elismert szerző munkáiból lehetne idézni. Egy nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó szakember sem tartotta és tartja lehetségesnek egységes pénz fennmaradását gazdaságilag annyira különböző országok között, mint az Európai Unió tagállamai, és ugyanez vonatkozik az egységes európai állam koncepciójára is. Vagyis Wilderst ki lehet ugyan hagyni a leendő holland koalícióból, de azok a gondok, amelyekre választ keres, megmaradnak, és ha megválaszolatlanok maradnak, az csak annyit jelent, hogy a jövőben még erőteljesebben fognak jelentkezni.