Szél

Az ujjai jéghidegek voltak, az orra piros, és a haja is bele-belecsapódott az arcába. Épp elege volt a télből.
Két órája gyalogolt összevissza a városban, amerre a szél vitte, mire a valaha volt utcájukhoz ért.
A közért helyén, amely számára örökre a közért helye maradt, a sokadik üzlet próbálkozott életben maradni, és Lókötő elálldogált a bezárt ajtó előtt. Érezni vélte, ahogy a sós kiflire ráharap.

Azt hittem, nagyobb volt ez a bolt – gondolta, és megrázta a fejét. Az egész város kisebbnek tűnt, mint régen, de akárhányszor maga mögött hagyta, az álomvárossá vált valahai város azonnal elfoglalta az újnak a helyét az emlékezetben. Mintha két város lenne. Egy valóságos, ami már nincs, és egy valóságtalan, ami van.

Itt szokunk találkozni – torpant meg az utcájuk sarkán. Látta maga előtt a szemben lakó sváb nénit a kékfestős kötényben, ahogy a botja fölé görnyedve kenyérért megy reggel hét körül, akkor, amikor ő a kiflikkel igyekezik visszafelé. Ott szoktak beszélni néhány szót svábmagyarul, a villanyoszlop alatt a júliusi kora reggeleken, akkor, amikor felszaladt arrébb a szerb Nina redőnye. Talán Nina volt. Vagy Nena. Úgy húzta fel, mintha dühös lenne. Az őszibarackos Nena – jutott Lókötő eszébe, és látta magában a kerteket. A kertek során hátul végig lehetett menni. Mindenhol hiányzott a kerítés egy-egy kis darabon. Alig lehetett észrevenni. A háborúból maradt így. Amikor jöttek az oroszok, és dörömböltek az utcafronton a kapukon, a házakban lakó lányok összekapták magukat, és átrohantak a szomszédba hátul, onnan meg a következő szomszédba. Míg az oroszok kapuról kapura haladtak az utcán lefelé, a lányok ellenkező irányban távolodtak a hátsó kerteken át. Volt, akit így is elkaptak.

Ott szemben meg az a nő lakott, aki meghalt a katona vőlegénye után. Másfél éven át állt a kerítésnél minden este. Várta. Azt mondta, addig várja, amíg lehet, és utána meghal. Ahogy meghozták a frontról a halálhírt, pár napon belül meghalt. Senki se tudja, hogyan. Azt mondták, nem lett öngyilkos. Csak meghalt. Legalábbis Lókötő nagyanyja így mesélte. Megállt egy kicsit a hűséges lány háza előtt. Régen hatalmas fehér virágok nőttek a kerítés mentén a sarokban. Már nem voltak sehol.

Und wo die Soldaten sind – gondolta Lókötő, és összerázkódott.

Eltűntek a lépcsők is a házak oldaláról.

– Vasutasházak voltak, azért volt kint a lépcső. Amikor a férj az éjszakai műszakból hazajött, hogy ne ébressze fel a családot, ezen a külső lépcsőn ment fel – hallotta Lókötő a nagyanyja hangját az idők mélyéről.

Már az utca közepén járt, a régi háztól pár lépésre. Nem akart jobbra fordulni. Azt a szakaszt elvitték 1944-ben. Mindenkit.

– Itt álltak a katonák az utca két szélén, és terelték őket – mesélte nagyanya egy augusztusi nyárestén, aztán lecsapta a kést, amivel valamit pucolt, és Lókötő látta az 1944-es évet. Abban a kockában csönd van azóta is. Aztán látta sorban az összes többi évet, 1953-at például, amikor a dédanyjának a hentes, a büdös Basicsné nem ad húst, hiába kerül végre sorra, mert a dédanya horvát volt, és a horvátok Basicsné szerint mind titóista láncos kutyák.

Lókötő állt az utca közepén. A házakban már mások éltek, mint gyerekkorában. Olyanok, akik tíz-tizenöt éve kerültek ide.

Emlékezetből sorolta a halottakat a kis számoktól a nagyokig, köztük a nagyanyját és az apját.

– Egyedül maradtam. Már csak én tudom az utca történetét – suttogta magában, és érezte, ahogy köréje gyűlnek mind, a szomszéd Vali néni, Lőcsei bácsi, az őszibarackos Nena, a sváb öregasszony, a hűséges lány és nagyanya, dédanya és dédanya barátnője, akit vittek 1944-ben és még a büdös Basicsné is odaáll, aki annyira gyűlölte a horvátokat, amennyire a neve engedte, és jönnek a többiek, az oroszok szeretője és az ügyvéd úr, aki ötventől vasúti fűtő volt, és mind, mind a többiek. Szorosabbra húzta a sálját. Nagyon fázott. A halottak hidegek.

Másnap valahol a Barbakán alatt sietett el, amikor az a régi város, ami annyira valóságos, de már nincsen, és az új, ami mintha nem is lenne, pedig van, váratlanul összesimult benne.

Egy pillanatra megállt, mert nem tudta, hogy becsukta-e a verandán az összes ablakot ebben a szélben.
Nem a mi házunk. Ajde – gondolta, és továbbment.