Domonkos László

Vélemény és vita

Székely meghajlás

E történet hőseinek nagy része hat évtizeddel ezelőtt első keserves hónapjait töltötte a börtönben: ki a Fő utcában, ki Vácott, ki máshol

Társuk a mindenható párt által megfogalmazott, dermesztő súlyú és hatású, a népi írókat rémisztő stílben és felhangokkal elítélő (Aczél György és Benke Valéria által megszövegezett), úgynevezett Állásfoglalás nagyon is néven nevezett alanyaként várt, mindenre számítván és mindenre elszántan. Magyar íróhoz méltón. Így megy ez, feleim: ki rács mögött, ki az abba az irányba vezető úton téblábolva, fenyegetetten és nekifeszülve. Mikor hogy. De – az igaziak – mindenkor ugyanazon az oldalon.

Még 1957 októberének végén kezdődik a mozgalomban Tunisz fedőnevet viselő, több mint hírhedett vérbíró, Vida Ferenc tanácsa előtt az úgynevezett íróper, s alig egy hónap leforgása alatt Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán és Tardos Tibor kilenctől másfél évig terjedő börtönbüntetéseket kap, az ítéletek ellen fellebbezésnek helye nincs. Az ok: a világon semmi mást nem tettek, csak ami a dolguk volt – teljes szívvel, tehetségük, tolluk teljes latba vetésével a forradalom és szabadságharc ügye mellé álltak, ennek megfelelő tettekkel. És ez éppen elég.

A tárgyaláson tanúvallomásra hívták a pályatársakat. A légkör, a hangnem legalább olyan dermesztő, mint a következő évben kibocsátott, már emlegetett, kiátkozó Állásfoglalás egésze. A tanúkat egyenként szólítják a tárgyalóterembe.

Egy hatvanesztendős, farkaslaki születésű férfi következik. Vadonatúj, elegáns sportruhában feszít, frissen borotváltan, erőteljesen. Egy pillanatra megáll az ajtóban. Felméri a terepet. Azután határozott léptekkel elindul. Legnagyobb meglepetésre nem a várt irányba. Nem a bíróság elnöke, nem a pulpitus felé. Hanem ahol a jól ismert arcok tulajdonosai – a vádlottak – ülnek. Megáll előttük, feszesen, katonásan. Azután meghajol. Mélyen, nagyon mélyen. A botrány abban a másodpercben kitör. Vida kiabál: Kérem, a bíróság itt ül! A farkaslaki hatvanéves nem válaszol. Nyugodt méltósággal odafordul és csak jó perc múlva szólal meg, jeges fensőbbséggel: Hallgatom. Adatfelvétel. Tamási Áron, született, anyja neve, lakcíme, családi állapota. Láthatóan igyekeznek minél előbb „letudni” szereplését. Az „eltávozhat” után tüntetően megismétli az érkezését követő mutatványt. Vida paprikavörösen ordítja utána: „Távozzék!”. Meg sem rezzen. Azután becsukódik mögötte az ajtó.

Néhány tudnivaló, kiegészítésül: a forradalom és a szabadságharc leverése után a hatalom mindenekelőtt és legkegyetlenebbül azokat a tollforgatókat büntette, akiket árulóinak tartott: a korábban hithű, netán ortodox kommunista Zelket, Tardost, Háyt és persze Déryt, a legnagyobb halat, aki saját későbbi írásai szerint is egy darabig a párt első számú írójának számított. A többiek, a népiek egy-két fiatalja – Fekete Gyula, Varga Domokos – kivételével „megúszták” azzal a dicsőséges Állásfoglalással, megfélemlítéssel, nyomorral, elhallgattatással, hosszú évekig tartó mellőzöttséggel, gyanakvásokkal, kisebb-nagyobb zaklatásokkal, amint ezt Németh Lászlótól és Illyés Gyulától is tudhatjuk. Déryéknek más járt. Több szempontból nagyon is érthetően.

Urbánus mivoltuk, sőt, ne kerteljünk, zsidó származásuk és ezzel összefüggésben korábbi, egyértelműen elkötelezett baloldali-kommunista elkötelezettségük okán az elbitangoltaknak különösen kijáró bosszú első számú célpontjai és áldozatai. És ekkor jő tanúnak egy „ősmagyar”: a székely Tamási. Hun ősök ivadéka, Erdély szülötte, Udvarhelyszék gyermeke, Farkaslaka földmíveseinek fia.

És megmutat valamit.

Megmutatja, milyenek vagyunk mi igazából. Ennyire antiszemiták, ennyire idegengyűlölők, a hatalom előtt ennyire gyávák és ennyire meghunyászkodók. És ennyire „fóbok”. Ebben a székely meghajlásban benne van minden. Hogyan áll – és állt mindig – a magyarság mindenki mellé, aki őszintén és bizonyítottan vállalta ügyét. Aki vállalta a nemzetet, annak sorsát és végzetét, légyen az illető cigány vagy zsidó, sváb vagy rác, bantu néger vagy eszkimó, mindegy.

Pontosan tudjuk, kinek jár a székely meghajlás. Úgy, ahogyan nagy írónk hat évtizede megmutatta. És tudjuk azt is, kinek nem jár és nem is fog járni soha.

Az egyik vádlott, a Tamásinál több mint húsz évvel fiatalabb Tardos Tibor megrendülten írja róla, hogy olyan volt, mint egy történelmi film szereplője a máglyára menő vértanúk előtt. Majd hozzáteszi: összeráncolja magas homlokát – „az nagyon magas.”

Ezt kell tudnunk mindvégig. Így április 8-a előtt különösen.