Vélemény és vita
Száz év magány, száz év hiány
Utóvizsgákra, ha ritkán is, de módot nyújt a történelem, ha képesek vagyunk figyelni és mozdulni, amikor kell.
Száz évvel ezelőtt, 1916. augusztus 27-én, vasárnap este tíz óra tájban Magyarország egyik délkeleti határszakaszán megszólalt a vulkáni bányaüzem gőzkürtje. „Mit jelent ez?” – kérdezte egyik barátom. – „Tüzet jelez” – volt flegmatikus válaszom. Kimentünk a parkba, hogy a tüzet vagy legalább annak a sötét éjjeli égboltozaton lerajzolódó visszfényét lássuk. De sehol semmit sem lehetett észrevenni. A vulkáni duda azonban szakadatlanul szólt. Csatlakoztak hozzá a petrozsényi, lupényi és aninószai üzemek kürtjei, ami szemmel láthatóan idegesítette dévai vendégeimet. Midőn visszamentünk a hallba, egyik barátom azt indítványozta, hívjam fel a petrozsényi telefonközpontot. Talán az tud valami felvilágosítást adni. „De hová gondolsz, kedves barátom? – volt a válaszom. – Hiszen Petrozsénynek nincs éjjeli szolgálata! Este hatkor vége a telefonálásnak! Ma pedig, vasárnap, már délután kettőkor abbahagyták.” Barátom erre szó nélkül a készülékhez lépett és csengetett. A kísérlet nem került semmibe. Legnagyobb meglepetésemre percig sem késett a válasz. „Miért szólnak a dudák?” – kérdezte a barátom. „Mert kitört a román háború, az ellenség már átlépte a határt. Meneküljön, ki merre tud!”
Maderspach Viktor emlékfelidézése erről a százesztendős napról Erdély végzetének kezdetét rögzíti. Az a kínzó hiány, amelyet a magyarság Szentföldjének elvesztése jelentett és jelent, ettől a perctől, egy hitszegő, aljas orvtámadás startpillanatától datálható. Mindaz, ami utána következett - a betolakodók alig hat hét alatt lezajlott kisöprésével, Bukarest december 7-i elfoglalásával (bizony!), majd 1918 rettenetes őszével, Tisza István meggyilkolásától a Károlyi-féle őrületen, a százharminchárom napos bolsevik lidércnyomáson, a trianoni nemzetgyilkossági kísérleten át az 1944–45-ben kezdődő szovjet hódoltságig és még tovább –, ha úgy vesszük, ebben a relációban csak ezután következő ráadás. Sajátságos, históriai esemény utáni tabletta. Következménykollekció, szégyenteljes megnyomorodással.
Amikor Németh László 1935-ben Szabó Zoltánnal, Keresztúry Dezsővel és Boldizsár Ivánnal Erdélyben járt, e sorok írójának transzszilván szíve csücskében, Kalotaszegen végigült egy református istentiszteletet. („Lopva társaimra nézek: lenyűgözve ülnek ebben a tatár Genfben.”) Itt és ekkor írta le a korszakos összegző sorokat: „Iszonyú elgondolni, hogy a magyarság ezt a földet elvesztette. Mialatt Erdélyt jártam, egyre jobban kivilágosodott, hogy az elvesztett Erdély nem csak terület. Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítását, s mi eresztettük ki a kezünkből (…) egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem az a titkosabb hódítás, amely úgy ejti meg a földet, mint a férfi a nőt. Erdély a legkülönb nő volt, akivel a magyarságnak itt, Európában dolga akadt, s a kései utazó, aki komoly zöld szemei előtt járt heteken át, a méltatlan, legkülönb párját elvesztett hím szomorúságát érezhette: ezután a nő után már csak lefelé mehetek.”
Lehet vitatkozni ezzel az irtózatos ítélettel, egyvalami azonban bizonyos: azt az éppen száz évvel ezelőtti napot s a közvetlenül azután történteket sokkal, de sokkal jobban kellene ismerni. Mondjuk ki: sehogy sem, semennyire sem ismerjük, és szinte egyáltalán nincs vagy alig van fogalmunk Erdély valóságos jelentőségéről az időtlen magyar életben. Ami pedig a közvetlen históriai tényeket illeti: igenis magyar csapatok, magyar tüzérek és magyar huszárok masíroztak 1916 utolsó hónapjának első felében a román főváros utcáin – hangoztassuk legalább annyiszor, ahányszor ők budapesti „kiruccanásukat” –, és amint a szemtanúk leírták, „a lakosság épp úgy viselkedett, mint Craiovában: hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy kedvünkben járjon. (…) A pattogatott kukoricát és tökmagot kínáló utcai árusok éppoly éktelen ordítással kínálgatták kevésbé kívánatos árujukat, mintha a legmélyebb békében lettünk volna (…) mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel (...) Minél beljebb értem a város központja felé, annál élénkebb volt a forgalom, annál népünnepélyszerűbb a hangulat.”
Száz év magány, száz év hiány. Igaz, 2010 óta egyre jobban kivilágosodik, hogy az elvesztett Erdély, akárcsak a többi elszakított országrész: nem csak terület. Utóvizsgákra, ha ritkán is, de módot nyújt a történelem, ha képesek vagyunk figyelni és mozdulni, amikor kell. És akkor a századik esztendő után talán nem csak lefelé mehetünk.
Maderspach Viktor emlékfelidézése erről a százesztendős napról Erdély végzetének kezdetét rögzíti. Az a kínzó hiány, amelyet a magyarság Szentföldjének elvesztése jelentett és jelent, ettől a perctől, egy hitszegő, aljas orvtámadás startpillanatától datálható. Mindaz, ami utána következett - a betolakodók alig hat hét alatt lezajlott kisöprésével, Bukarest december 7-i elfoglalásával (bizony!), majd 1918 rettenetes őszével, Tisza István meggyilkolásától a Károlyi-féle őrületen, a százharminchárom napos bolsevik lidércnyomáson, a trianoni nemzetgyilkossági kísérleten át az 1944–45-ben kezdődő szovjet hódoltságig és még tovább –, ha úgy vesszük, ebben a relációban csak ezután következő ráadás. Sajátságos, históriai esemény utáni tabletta. Következménykollekció, szégyenteljes megnyomorodással.
Amikor Németh László 1935-ben Szabó Zoltánnal, Keresztúry Dezsővel és Boldizsár Ivánnal Erdélyben járt, e sorok írójának transzszilván szíve csücskében, Kalotaszegen végigült egy református istentiszteletet. („Lopva társaimra nézek: lenyűgözve ülnek ebben a tatár Genfben.”) Itt és ekkor írta le a korszakos összegző sorokat: „Iszonyú elgondolni, hogy a magyarság ezt a földet elvesztette. Mialatt Erdélyt jártam, egyre jobban kivilágosodott, hogy az elvesztett Erdély nem csak terület. Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítását, s mi eresztettük ki a kezünkből (…) egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem az a titkosabb hódítás, amely úgy ejti meg a földet, mint a férfi a nőt. Erdély a legkülönb nő volt, akivel a magyarságnak itt, Európában dolga akadt, s a kései utazó, aki komoly zöld szemei előtt járt heteken át, a méltatlan, legkülönb párját elvesztett hím szomorúságát érezhette: ezután a nő után már csak lefelé mehetek.”
Lehet vitatkozni ezzel az irtózatos ítélettel, egyvalami azonban bizonyos: azt az éppen száz évvel ezelőtti napot s a közvetlenül azután történteket sokkal, de sokkal jobban kellene ismerni. Mondjuk ki: sehogy sem, semennyire sem ismerjük, és szinte egyáltalán nincs vagy alig van fogalmunk Erdély valóságos jelentőségéről az időtlen magyar életben. Ami pedig a közvetlen históriai tényeket illeti: igenis magyar csapatok, magyar tüzérek és magyar huszárok masíroztak 1916 utolsó hónapjának első felében a román főváros utcáin – hangoztassuk legalább annyiszor, ahányszor ők budapesti „kiruccanásukat” –, és amint a szemtanúk leírták, „a lakosság épp úgy viselkedett, mint Craiovában: hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy kedvünkben járjon. (…) A pattogatott kukoricát és tökmagot kínáló utcai árusok éppoly éktelen ordítással kínálgatták kevésbé kívánatos árujukat, mintha a legmélyebb békében lettünk volna (…) mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel (...) Minél beljebb értem a város központja felé, annál élénkebb volt a forgalom, annál népünnepélyszerűbb a hangulat.”
Száz év magány, száz év hiány. Igaz, 2010 óta egyre jobban kivilágosodik, hogy az elvesztett Erdély, akárcsak a többi elszakított országrész: nem csak terület. Utóvizsgákra, ha ritkán is, de módot nyújt a történelem, ha képesek vagyunk figyelni és mozdulni, amikor kell. És akkor a századik esztendő után talán nem csak lefelé mehetünk.