Szárnyak

Lókötő megbűvölve nézte. Már vagy tíz perce bejött, akadálytalanul, mivel Zsiráfnál továbbra is nyitva volt az ajtó, éjjel-nappal, sőt nyáron az összes ablak is, így olykor előfordult, hogy végigcikázott egy mókus az erkélykorláton vagy bebámult egy fecske bukórepülés közben, olykor pedig egy-egy denevér pihent az erkélykorlát alatt.

Zsiráf az összeset elnevezte, a denevért épp Tóth Dezsőnek, de amikor Hordó javasolta, hogy győződjön meg róla, hogy egyáltalán hímnemű-e az állat, letorkolta, hogy szabad nemválasztás van, mert ez Európa, és azon belül az unió.

– És ezt a denevér tudja? – kérdezte Hordó, aki odaóvakodott az erkélykorláthoz, hogy elkapja Dezsőt. – Te mocskos kis rohadék – szűrte át a fogai közt az akció után, és Lókötő meg Zsiráf percekig fetrengett a röhögéstől, mivel elképzelte, hogy ha Dezső egyszer nem elég gyors, Hordó vajon miként állapítja meg a tényállást.

– Őrzi a házat, hagyd – mondta végül Zsiráf elkomolyodva Hordónak.
– Egyenesen a Jáde-forrástól küldték? – kérdezte az.

– Talán – mondta Zsiráf, és az arca kiismerhetetlen lett és üres, mint a szélfútta homok vagy a Duna vize egy csöndes nyári estén.

– És a mókus meg a madaraid? – kérdezte Lókötő.

– A madarakról mesélek majd egyszer. Egyszer – mondta Zsiráf azon az estén. Hónapok óta szárnyakat és madárnyakíveket rajzolt, kibomló szárnyakat, röpülő szárnyakat, kitárt szárnyakat, csukott szárnyakat, hattyúnyakakat és kormoránnyakakat, összehajló, ismeretlen madarakat és kis verebeket, mintha évekig, hosszú évekig figyelte volna őket, minden egyes mozdulatukat és rebbenésüket. Talán figyelte is.
Most a készülő kép fölött térdelt, és lehajolva, mintha imádkozna, rajzolt valamit a jobb felső sarokban. Körülbelül akkora felületen dolgozott, mint egy pénzérme, mégis úgy belemélyedt, hogy nem vette észre az ajtóban álldogáló Lókötőt.

Csönd volt a lakásban, és csönd az utcában, és Lókötő felfigyelt arra, hogy Zsiráf rajzeszközének hangját, bár látta, hogy mozog a keze, nem hallja.

– Hogyhogy nem surrog a ceruza vagy a kréta? – gondolta, de nem mert megmozdulni, nehogy megzavarja a pillanatot.

– Mindjárt – mondta Zsiráf halk, nyugtató hangon, úgy, ahogy az állatokkal beszélni szokott. – Mindjárt, várj egy kicsit – mondta még egyszer, mintha egy türelmetlen gyereket akarna rávenni arra, hogy bírja ki, amíg kibontja a csokoládépapírt vagy kinyitja az ajtót. – A bal szárnyad még egy kicsit bizonytalan – folytatta, és felemelte a kezét, aztán olyan finom mozdulattal, mintha gyertyalángot legyezne vagy vizet simítana, odapöttyintett valamit a papírra.

Lókötő akkor látta meg, hogy ecset van a kezében, finom, vékony ecset, amellyel olyan vonalat lehet húzni, ami nem is látszik, mégis mindenki észreveszi a hiányát, ha nincsen ott. Az ecsetnek nincs hangja – gondolta.

– Még száradsz egy kicsit – mondta Zsiráf, és a tenyerét óvatosan, mintha őrizne alatta valamit, rátette a papír sarkára.

– Jól van már – mondta még egyszer puhán, aztán a kezét a papíron tartva a nyitott erkélyajtóhoz sétált.
Lókötő előrelépett, de Zsiráf háta eltakarta a papírt és a papírt tartó kezét.
Csak a lepkét látta, ahogy felszáll az ég felé.

Zsiráf lerázta a lapot, aztán lefújta. Olyan hirtelen fordult meg, hogy majdnem egymásnak ütköztek.
– Mutasd – parancsolt rá Lókötő ellentmondást nem tűrő hangon, de a papíron, a felső sarokban csak egy kitárt szárnyú sirály kacagott.

– Szerencséd – morogta. Zsiráf elvigyorodott.
– Nem gondolod – mondta vidáman, aztán nézték a korláton a lepkét, amely visszaszállt.

– Eddig inkább a tengeren láttam ilyeneket – suttogta, hogy nehogy elriassza, majd vállat vont. A madarakhoz értett. A pillangókhoz nem igazán.