Szabadság

Ült az alakváltoztató ruhahegyen, amelyben hol egy biciklis aláöltöző nadrág, hol egy sídzseki, hol egy pár szúrós erdélyi kesztyű, hol egy tekergőzős, spanyolországi kötött sál került felülre. Most épp egy puha, kék nagykendő volt legfelül, Zsiráf abba kapaszkodott bele, mintha a nagyanyja szoknyája lenne, aztán a két kezébe hajtotta a fejét.

– A kezed? – kérdezte Lókötő, és Zsiráf bólintott.

– De nem csak az – mondta, míg lehámozta magáról a kesztyűket, szám szerint kettőt-kettőt.

– Hanem ez az egész – mutatott körbe, és tornáztatta a merev ujjait. Hol cipekedésből, hogy futárkodásból, hol szobafestésből, hol takarításból élt. Jó két hete gipszkartonlapokat pakoltak. A képeiből hiába adott el olykor. Keveset kapott. Néha interjúkat is csináltak vele. Akkor igyekezett nem látszani a képei között a képen.

Mindenki azt hitte, hogy egy festőművész a festésből él. Vagy legalább rajzolásból. Egy ideig ő is.
– Nem az a baj, hogy pakolok a pénzért – mondta, és rágyújtott, a puha, kék, olasz kendőt rátekerve a másik kezére. Lókötő nézte, fél lábon állva, és tudta: Zsiráf agyonkínzott keze nem érzi azt a puhaságot, mint ahogy, ha olykor szobrot csinált, nem érezte azt sem, hogy teljesen simára csiszolta-e a fát.

– Már a tenyerem sem érez semmit – mondta néha a műteremnek használt fűtetlen nagyszobájában, és olyankor Lókötő simogatta végig helyette a leheletfinoman csavarodó aktokat, amelyek elszállni látszottak, mint a sóhaj. Tíz éve azt írta róluk egy angol kritikus, hogy évtizedek óta nem volt porhanyós a lelke szobortól, most az lett, mintha Seherezádé meséjét hallgatta volna egész éjjel, míg megszólaltak kint, a kertben az első madarak.

– Már az sem elég, ha pakolok. Érted, már az sem elég. Nem gondoltam, hogy jogom van a festésből meg a szobrokból megélni. Csak azt gondoltam, hogy jogom van úgy megélni, ha beérem kevéssel, hogy tudok közben festeni. Hogy marad rá idő – mondta, és egészen az ölébe húzta a puha, olasz kendőt. Egy hónapja tízórázott az építkezésen, ahol naponta nyolcezer forintot kapott. Feketén. Elment volna fél pénzért is, öt órára. Nem engedték.

– Kérsz? – nyújtotta felé Lókötő a borosüveget, amivel a lakásban téblábolt. Ő egy monitort nézett egy irodában, ha dolgozott, és olykor a monitor mögötti ablakon át a szemközti ház kertjében álló hatalmas kőrisfa szanaszét ágait. Néha marták a torkát az el nem mondott mondatok. Akkor visszanyelt néhány szót.

– Mesélnem kellene – suttogta a fának, és a fa meghajolt, mintha bólintana. Ha írt valamit mégis, azt dicsérték.

– Fűteni kell. Enni, inni, lakni kell – motyogta olyankor, aztán nyelt. Lenyelt egy újabb adag mondatot.

– Szabadság! – jött elő Hordó a konyhából, ahol Lókötő kávéfőzőjét szedte darabokra, hogy életet leheljen belé, még utoljára, és Zsiráf feltápászkodott, hogy kezet adjon neki. Hordó alaposan megvizsgálta a felé nyújtott tenyeret.

– Legyőztek? – kérdezte félrehajtott fejjel.

– Azt azért nem – válaszolta Zsiráf, és előhúzta a zsebéből a karikába gyűrt vázlatfüzetet.

– A lépcsőházfordulóban a fal. Ebédidőben – mutatta, és Lókötő látta maga előtt az öreg ház lelkét, ahol Zsiráf gipszkartont cipelt
.
– És te? – kérdezte Hordó Lókötőtől.

– Itt van – húzta elő vonakodva a halomban lévő egyik kabátból a jegyzettömböt. A szertefutó sorok közt volt vagy három jó. A többi át volt húzva, egyenletes, vékony vonallal.

– Kevés – mondta Hordó a fal felé fordulva, és Lókötő látta, ahogy a zsebében ökölbe szorul a keze. Várta, hogy üssön, tiszta erőből, a falba, ahogy néha szokott, de csak W. Sanyi bácsi sipítozott a fülébe az emlékezet vetítővásznán, hogy a dal madárrá avat. Lókötőnek eszébe jutott Sanyi bácsi szobra. Aztán minden.

– A madarakat lelövik, ugye? – kérdezte abban a pillanatban Zsiráf, és a feje koppant az ajtófélfán.
Ott volt még nekik az éjszaka.