Vélemény és vita
Szabadnépszabadság
Azé a nép, aki megműveli, tehát aki ellátja gondolatokkal, eszmékkel. Ezért vették meg az összes pártlapot...
Hívott egy kedves ismerősöm, bajtársam a hajdani tüntetésekről, hogy kimennék-e a leghíresebb/leghírhedtebb (?) honi napilap bukása miatt tüntetni.
Azok közé tartozom, akik soha életükben nem írtak a Szabadnépszabadságnak. Elvből. Mint – sokakkal együtt – Lázár Ervin barátom sem. Ezt a lapot a Szabad Nép kora óta olyan elvek és személyek fémjelezték, amikkel/akikkel akkor sem értettem egyet, ha véletlenül azonos álláspontra tévedtünk.
Hogy valami húsa is legyen elbeszélésemnek, a késő nyolcvanas években, tehát még a Kádár-kor végén, hozzászóltam egy nyelvi vitához a Kritikában, ami a Szabad Nép cégcsoporthoz tartozott. Szerkesztőileg is. Erre nem figyeltem, bocs. Háromszor annyit fizettek, mint hasonló cikkért bárhol másutt. Ebben az érdekkörben ma is így megy, sőt, még ígyebb: a honoráriumkülönbség tízszeres is lehet. Sőt, még „szeresebb”: a mai kulturális lapok nagy része egy petákot sem ad a szerzőinek…
A rendszerváltoztatás során országunkat gazdaságilag elfoglaló multik a fölvilágosodás értelmét megértve tudták, hogy a demokrácia népuralom, azaz a nép fölötti uralom. Azé a nép, aki megműveli, tehát aki ellátja gondolatokkal, eszmékkel. Ezért vették meg az összes pártlapot, amelyek abszolút – pénzügyi, előfizetői, hirdetői, kapcsolati, szakmai, példányszámbéli és miegyéb – fölényben voltak a szárnypróbálgató „alternatívokkal” szemben.
A szerződésekben kikötötték, hogy a lapok vezetősége három évig nem változtatható. Tudni illene, hogy akkoriban a főszerkesztői székekben kizárólag hétpróbás kommunisták ültek, mellettük, a helyettesi szobákban is. Igazi újságírók legföljebb beosztott szerkesztők lehettek. Természetesen a megbízhatók közül.
Ezt be is tartották, a Szabadnépszabadság cég- és lapcsoport 1990 után hűen folytatta a Rákosi–Kádár-féle diktatúrát az újságolvasói világban, meg az értékzavarásban-értékzúzásban.
Egy MDF-megbízás alapján 1990 tavaszán nyilatkoztam az egyik frissen alapított, és persze „független” hetilapjukban arra a kérdésre, hogy „az MDF koalícióra lép-e az MSZP-vel?” Az akkori másik nagyreményű párt, az SZDSZ azzal kampányolt, hogy ő az igazi rendszerváltó erő, az MDF szövetkezett a komcsikkal. A cikk megjelent. Elolvastam, tiltakoztam, mire ezt a választ kaptam: Mit ugrálsz? Az interjú egy szó változtatással átment. Az a bizonyos egy szó azonban ez volt: nem. Az MDF nem lépett koalícióra az MSZP-vel. Ezt a szövetséget meghagyta a liberálisoknak. Összenőtt, ami összetartozik, mondta Antall József parlamenti együttműködésük láttán.
Az Új Magyarország kiadójának elnökeként megkértem Jeszenszky Géza külügyminisztert, hogy németországi útján szóljon már egy-két ottani üzletembernek az ilyenkor szokásos összejövetelek valamelyikén. Nos, szólt, és mondta, hogy emberünk keresse ezt és ezt. Megtörtént, mire a német megmondta kereken, hogy ők tisztelik Antall Józsefet, népünket nemkülönben, de a mi lapunkat nem támogatják, hirdetéseiket továbbra is a Szabadnépszabadságnak adják. Az ország kapott százmillió márkás segélyt használt bútorok, Noé-kori számítástechnikai izék, valamint rólunk írt tudományos értekezések alakjában.
Jó tudni, hogy ha egy lap felületének negyven százalékát nem borítja fizetett (!) hirdetés, készülhet a csődre. Az egészséges üzletmenethez – jó fizetések, tudósítói hálózat fönntartása, színes oldalak, mellékletek, hírügynökségi előfizetések, egyebek – sokkal több, hatvan-hetven százalék kell.
A Szabadnépszabadság csődjéhez az is hozzájárulhatott, hogy az olvasói szokások megváltoztak – többek közt a hasonló nyomtatványok hatására. A fiatalság zöme a telefonját pötyögteti, és nem olvas semmit, akárcsak a fölnőtt konzumidióták. A régi elvtársak kihaltak, az elvtársi cégek is tulajdonost váltottak, a Szabadnépszabadság hírmonopóliumának vége, nem sorolom.
Az Új Magyarország című, a maga korában egyetlen nyíltan Magyarország-párti napilap 1997-ben a Szabadnépszabadság mai veszteségének körülbelül századrésze miatt dobta be a törülközőt. Nem árt tudni, hogy a magyar piac kicsi.
Ugyan miért támogatná a Szabadnépszabadságot az őszödi böszme, a nagy balos ötletbajnok? Nyilván tud ő a pénzének jobbnál jobb helyeket. Még senki sem mondta rá, hogy stratéga volna, hiszen percemberke őkelme, sőt, az is hosszú neki, ötletrohamainak inkább a pillanat a kedves világa…
Nem titok, hogy meg fog rendülni több más lap is, például az (ál)Mozgó (ál)Világ. Az eredeti Mozgó szerkesztői ugyanis 1983-ban a sorozatos politikai támadások és cenzori beavatkozások miatt lemondtak. Helyükre egy, a Szabadnépszabadság kultúra rovatából átvezényelt csapat lépett.
Miért is mennék tüntetni?
Azok közé tartozom, akik soha életükben nem írtak a Szabadnépszabadságnak. Elvből. Mint – sokakkal együtt – Lázár Ervin barátom sem. Ezt a lapot a Szabad Nép kora óta olyan elvek és személyek fémjelezték, amikkel/akikkel akkor sem értettem egyet, ha véletlenül azonos álláspontra tévedtünk.
Hogy valami húsa is legyen elbeszélésemnek, a késő nyolcvanas években, tehát még a Kádár-kor végén, hozzászóltam egy nyelvi vitához a Kritikában, ami a Szabad Nép cégcsoporthoz tartozott. Szerkesztőileg is. Erre nem figyeltem, bocs. Háromszor annyit fizettek, mint hasonló cikkért bárhol másutt. Ebben az érdekkörben ma is így megy, sőt, még ígyebb: a honoráriumkülönbség tízszeres is lehet. Sőt, még „szeresebb”: a mai kulturális lapok nagy része egy petákot sem ad a szerzőinek…
A rendszerváltoztatás során országunkat gazdaságilag elfoglaló multik a fölvilágosodás értelmét megértve tudták, hogy a demokrácia népuralom, azaz a nép fölötti uralom. Azé a nép, aki megműveli, tehát aki ellátja gondolatokkal, eszmékkel. Ezért vették meg az összes pártlapot, amelyek abszolút – pénzügyi, előfizetői, hirdetői, kapcsolati, szakmai, példányszámbéli és miegyéb – fölényben voltak a szárnypróbálgató „alternatívokkal” szemben.
A szerződésekben kikötötték, hogy a lapok vezetősége három évig nem változtatható. Tudni illene, hogy akkoriban a főszerkesztői székekben kizárólag hétpróbás kommunisták ültek, mellettük, a helyettesi szobákban is. Igazi újságírók legföljebb beosztott szerkesztők lehettek. Természetesen a megbízhatók közül.
Ezt be is tartották, a Szabadnépszabadság cég- és lapcsoport 1990 után hűen folytatta a Rákosi–Kádár-féle diktatúrát az újságolvasói világban, meg az értékzavarásban-értékzúzásban.
Egy MDF-megbízás alapján 1990 tavaszán nyilatkoztam az egyik frissen alapított, és persze „független” hetilapjukban arra a kérdésre, hogy „az MDF koalícióra lép-e az MSZP-vel?” Az akkori másik nagyreményű párt, az SZDSZ azzal kampányolt, hogy ő az igazi rendszerváltó erő, az MDF szövetkezett a komcsikkal. A cikk megjelent. Elolvastam, tiltakoztam, mire ezt a választ kaptam: Mit ugrálsz? Az interjú egy szó változtatással átment. Az a bizonyos egy szó azonban ez volt: nem. Az MDF nem lépett koalícióra az MSZP-vel. Ezt a szövetséget meghagyta a liberálisoknak. Összenőtt, ami összetartozik, mondta Antall József parlamenti együttműködésük láttán.
Az Új Magyarország kiadójának elnökeként megkértem Jeszenszky Géza külügyminisztert, hogy németországi útján szóljon már egy-két ottani üzletembernek az ilyenkor szokásos összejövetelek valamelyikén. Nos, szólt, és mondta, hogy emberünk keresse ezt és ezt. Megtörtént, mire a német megmondta kereken, hogy ők tisztelik Antall Józsefet, népünket nemkülönben, de a mi lapunkat nem támogatják, hirdetéseiket továbbra is a Szabadnépszabadságnak adják. Az ország kapott százmillió márkás segélyt használt bútorok, Noé-kori számítástechnikai izék, valamint rólunk írt tudományos értekezések alakjában.
Jó tudni, hogy ha egy lap felületének negyven százalékát nem borítja fizetett (!) hirdetés, készülhet a csődre. Az egészséges üzletmenethez – jó fizetések, tudósítói hálózat fönntartása, színes oldalak, mellékletek, hírügynökségi előfizetések, egyebek – sokkal több, hatvan-hetven százalék kell.
A Szabadnépszabadság csődjéhez az is hozzájárulhatott, hogy az olvasói szokások megváltoztak – többek közt a hasonló nyomtatványok hatására. A fiatalság zöme a telefonját pötyögteti, és nem olvas semmit, akárcsak a fölnőtt konzumidióták. A régi elvtársak kihaltak, az elvtársi cégek is tulajdonost váltottak, a Szabadnépszabadság hírmonopóliumának vége, nem sorolom.
Az Új Magyarország című, a maga korában egyetlen nyíltan Magyarország-párti napilap 1997-ben a Szabadnépszabadság mai veszteségének körülbelül századrésze miatt dobta be a törülközőt. Nem árt tudni, hogy a magyar piac kicsi.
Ugyan miért támogatná a Szabadnépszabadságot az őszödi böszme, a nagy balos ötletbajnok? Nyilván tud ő a pénzének jobbnál jobb helyeket. Még senki sem mondta rá, hogy stratéga volna, hiszen percemberke őkelme, sőt, az is hosszú neki, ötletrohamainak inkább a pillanat a kedves világa…
Nem titok, hogy meg fog rendülni több más lap is, például az (ál)Mozgó (ál)Világ. Az eredeti Mozgó szerkesztői ugyanis 1983-ban a sorozatos politikai támadások és cenzori beavatkozások miatt lemondtak. Helyükre egy, a Szabadnépszabadság kultúra rovatából átvezényelt csapat lépett.
Miért is mennék tüntetni?