ĀA magyar népmesék igen sokan vannak. Nyilván még többen lehettek keletkezésük korában, de némelyek feledésbe merültek, netán összeolvadtak egyik-másik rokonukkal
ĀÁllítólag, legalábbis egy csekély és berekedt kisebbség szerint korunk alapvető baja az, hogy a konzumidiotizmus fölfalta az euro-amerikai ember agyát-szívét és lelkét. Vendégszóval: kultúráját
ĀKik, hogyan és mikor foglaltak hont a Kárpát-medencében bő ezer évvel ezelőtt? kérdezi Szentkatolnai Bálint Gábor 1901-ben megjelent, A honfoglalás revíziója című könyvében
ĀAz ifjúság zöme azt hiszi, hogy éjjel-nappal zenét hallgat, holott valójában elvesztette kapcsolatát a művészettel, kiváltképp a muzsikával, a szépséggel, végső fokon Istennel és önmagával
ĀLám, a tizenötödik századra visszatekintve is találunk nemzeti kultúránkban olyan kincset, amivel jogal büszkélkedhetünk. Ilyenkor azonban sose az orrunkat emeljük föl, hanem a szívünket
ĀTörténelmünk csupa elvarratlan szál. Nem csak a világháborúk rejtegetnek titkokat, vagy a 2002–2010 között zajlott balsors-restaurációs kísérlet, az EU-akták és régmúltunk is
ĀGazdaságkor „fejlődésének” csúcspontjára értünk, a szemétcivilizációba: az eldobható telefonok, barátok, eszmék, ágyasok, hazák világába. És ami eldobható, az el is dobódik
ĀMondókánk nem lehet pogány kori könyörgés, mert az „én Istenem” más vallásban sehol elő nem forduló kifejezés, jellegzetesen keresztény, akár a mi Atyánk, az édes Jézus