Stratégiai kőolajfegyverek

Akik összefüggéseiben szemlélik a világ legutóbbi évtizedének történéseit, könnyen arra a megállapításra jutnak, hogy világunk és benne a szűkebb európai környezetünk régóta nem tapasztalt átalakulásokon megy keresztül. Szeretnénk már ma ismerni, hogy mi jön az átalakulás végén, de erre még kevés az esélyünk. Sokan úgy vélik, hogy a válságokat követő átrendeződések mindig a sors rendelései, szerves fejlődés hozadékai, tehát nincs mit tenni ellenük vagy éppen értük. Nem tartozom a rendeltetésszerűséget vallók közé, inkább az okokat, az okozókat és a várható következményeket szeretném megismerni.

Átalakulás után kiáltó válság mai világunkban van bőven: nemzetközi pénzügyi válság, migránsválság, az euroatlanti térség kihalással fenyegető nihilizmusra és individualizmusra épülő demográfiai válsága, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ezekhez társult a legutóbbi másfél évben a jelenleg legfontosabb energiahordozók piacának, a kőolajpiacnak a válsága is. Nem nehéz belátni, hogy a válságok nem maguktól keletkeznek, hanem azokat csinálják, azok érdekeket juttatnak felszínre. Azoknak, akik a válságokat „csinálják”, határozott elképzeléseik vannak a végkifejletről, de ezt titokban tartják vagy tagadják. Ma már nyílt titok, hogy Európára a pénzügyi válságot 2008-ban az Egyesült Államokból szabadították rá, amikor nem fizető hitelportfóliókkal árasztották el az európai bankok egész sorát, ami dominószerű bank- és ügyfélbedőlésekkel fenyegetett.

Az európai államok léptek, és a saját adósságaikat növelve pénzt pumpáltak a bankokba, de közben az államkasszák sora került válságos helyzetbe. A pénzügyi válság Európát egyértelműen gyengítette. A máig szűnni nem akaró pénzügyi válságról igazán nem mondhatjuk, hogy az égből pottyant volna közénk – azt igenis csinálták. Legfontosabb intézményi mozgatóját az elkövetés után nyolc évvel részesítették csak a hatóságok méreteihez képest szimbolikus büntetésben.

A menekültválságnak titulált, Euró­pát elözönlő migránshullámról sem mondja a legmegátalkodottabb liberális elemzőkön kívül senki sem, hogy az nem csinált, finanszírozott és nagyon is szervezett. A becslések a szervezőknek milliárdos nagyságrendű hasznot valószínűsítenek – dollárban. A károkat viszont az elözönlöttek állják. Hogyan lehetett volna szervezés nélkül egy év alatt több mint egymillió embert egy tucat országon, árkon-bokron keresztül Európába juttatni? A migránsügy szintén nagyban gyengíti Európát.
A kihalás szélére jutó Európa nihiljét és féktelen individualizmusát pedig évtizedekig a balliberális ideológia és az azt kiszolgáló hazug média szolgálta, tehát azt is csinálták. Ezt bizonyítja, hogy a háború utáni ínséges másfél évtizedben még Németország is gyarapodott, de az 1968-as párizsi ideológiák hatalomközelségbe kerülése a helyzetet alapjában változtatta meg, a Charles de Gaulle és Konrad Adenauer karakterű, nemzetépítő politikusokat elsöpörte.

Bizony „csinált” az olajválság is. A pénzügyi válság kitörésének évében, 2008-ban a nyersolaj ára átlagban a barelenkénti száz dollár körüli szinten ingadozott. Semmi különöset nem lehetett találni abban, hogy a kibontakozó gazdasági visszaesések következtében jelentősen csökkent az olaj iránti igény, és az ára 2009-ben ötvenöt dollár körülire esett vissza. A következő évek a gazdaságok konszolidálásáról szóltak, az olaj ára is kezdett felfele kúszni, noha a kiinduló szintet nem érte el. Aztán 2013-ban már kilencven dollár körüli szinten állt. A pénzügyi válság utáni évek azonban fontos, a világképet megváltoztató politikai eseményekről is szóltak, egyebek mellett Oroszország ismét jelentős nemzetközi szereplőként jelent meg a válságokra érzékeny Közel-Keleten, valamint intenzívebbé vált az Európai Unió és Oroszország kapcsolatrendszere, tervezték az északi és déli gázvezetéket.

Az Egyesült Államokban jelentőssé vált a réteggázok kitermelése, és újabb kőolajlelőhelyeken is megkezdték a kitermelést. Amerika megszabadult az évtizedes kőolajimport-függőségétől, részben úgy, hogy az olajat a frissen feltárt gázzal helyettesítette. Hirtelen nemcsak a dollár, a pénz, hanem az olaj is geostratégiai fegyverré vált, fegyelmező eszközzé. Az olaj ára ismét lejtmenetbe kezdett 2014-ben, nyolcvanöt dollárra süllyedt, és tavaly már megjárta a negyvendolláros szintet is. A kőolaj stratégiaifegyver-jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az Egyesült Államok éppen a múlt év végén oldotta fel azt a szabályt, ami 1975(!) óta tiltotta a nyersolaj kivitelét.

Azóta az amerikaiak is eladók, az ár meg csúszik egyre lejjebb, az olajárfegyver is eléri a célpontokat. Talán az Iránnal szembeni embargó feloldásának időzítése sem maradhat kommentár nélkül. Iránból is tetemes mennyiségek kerülnek piacra rövid időn belül. A háborúban vannak nyert ügyek, de saját veszteségek is, ez természetes. Így van ez az olajháború esetében is. A fő stratégiai célpont, Oroszország szenved, ez tény, de túl fogja élni. Venezuela is sok borsot tört az Egyesült Államok orra alá. Az ottani rendszer viszont már bedőlt, a gazdaság romokban, Hugo Chávez megbukott, száznegyven százalékos az infláció.

A háborút indító Egyesült Államok egyes stratégiai szövetségesei is szenvednek, ez viszont járulékos veszteség. Szaúd-Arábia kritikus pénzügyi helyzetbe került, az IMF szerint öt éven belül beállhat az államcsőd. Ott szinte minden az olajból származó bevételektől függ, azok meg gyorsan apadnak. Izrael viszont egyenesen pánikba esett az iráni atomenergia-egyezmény miatt, ez komoly belpolitikai zűrt kelthet a választások előtt az Egyesült Államokban, de az olajfegyver vitális stratégiai célra való alkalmazása még ezt az érdeket is háttérbe szorította. Az életben nekünk, magyaroknak is lehet egyszer már szerencsénk, ha történelmünk során sokszor el is puskáztuk a lehetőségeket. Nagyon megdolgoztunk érte, és meg is érdemeljük.

A monetáris válságot követő olcsó pénzre tudunk építeni, hála a jegybank nemzetérdekű politikájának, az alacsony energiaárak pedig jelentős költségektől mentesítik az országot. Bátorsággal és szívóssággal sikerült átvágni a nem kívánt migrációs válság gordiuszi csomóját is. Adottak a feltételek arra, hogy végre ne csak a következő évet, hanem több évtizedet is lássunk és tervezzünk. Ilyen terv lenne a demográfiai válságot megoldani célzó családtámogatási rendszer, amiben jelentős az előrehaladás, de sok minden, főként a hosszú távú törvényi védelem még hiányzik. Arra viszont gondolni kell, hogy nem lesz mindig olcsó a kőolaj. Erre az időre takarékosabb felhasználási módokkal kell készülni a gazdaságban, a közszférában és a háztartásokban is.

Jelentős előremutató költségmegtakarító lépés az ország devizakitettségének mérséklése – s ha lehet, a megszüntetése is –, mentesülés attól, hogy kívülről diktált kamatokkal és árfolyamokkal ismét rommá verjenek bennünket.