Vélemény és vita
Sok-sok iszonyú év
Román fiatalember tudakozódott nálam, hol találna egy boltot. Hát mégis én vagyok itthon?
Komoran érkeztem Kolozsvárra. Tudtam, hogy december 1-jén itt is ünnepelnek, miként a távoli Közép-afrikai Köztársaságban. Igaz, itt is, ott is csak a polgárok egy része emlékezik felhőtlenül, mások csendes daccal vagy babonás borúval tűrnek és remélnek. Ki-ki vérmérséklete szerint. A két állam történelmében érdekes hasonlóságok is adódnak, elég talán csak Jean-Bédel Bokassára vagy Nicolae Ceaușescura gondolni, akik nagyjából egy időben produkálták kontinensük leghagymázasabb öntömjénező politikai ámokfutását. Előbbi formálisan is császárrá nyilvánította magát, utóbbi beérte a „Kárpátok géniusza” titulussal. Furcsa, de nagyon is érthető fejlemény volt, hogy nem a „sötét” Afrika mélyén önkényeskedő Bokassát végezték ki megbuktatása után, hanem a „civilizált” Európa eszelős diktátorát. Pedig ő nem csak a nemes eszmék iránt hagyományosan kevéssé fogékony francia elnökökkel ápolt bensőséges viszonyt, de hatalmának csúcsán saját országában parolázhatott az amerikai elnökkel is. De szép is volt.
A Közép-afrikai Köztársaságot azóta is öldöklésig menő indulatok jellemzik, a felszínen keresztény-muszlim ellentéttel. Romániának Magyarországtól elszakított területein a mélyben dúló ellentétek jelképe az ortodox templomok eszeveszett építése. Katolikus és protestáns templomot romboltak már le, vízzel is elárasztottak, de beköltözni szerencsére nem tudnak. Talán mégis tartanak az ott lakó szellemtől, hittől, dactól, s talán ott félnek a legjobban attól, hogy sohasem érezhetik otthon magukat más vallás házának falai között. Építenek hát maguknak százat és ezret, városokba, falvakba, hegycsúcsokra és völgyekbe. Talán így akarják sulykolni, hogy otthon vannak errefelé, ezer év ellenére. Pedig valaki ellenére – hacsak kiirtani nem akarjuk –, soha nem lehetünk otthon, csak valakivel együtt, megértésben, uram bocsá’, szeretetben. Erdély olyan, mint egy templom: falai vannak, tornyai és szellemei. Van Istene is, és egy az Isten, és nem hiszem, hogy tetszik neki az újabb templomépítési verseny. Túl harsány tolakodás ez a Mindenható kegyeiért.
A magyar tudomány ünnepe alkalmából jártam Kolozsvárott a múlt héten. Csak rövid időre, de láttam, amit látnom kellett. Éreztem az emberekben nyugalmat is, bölcsességet is. Magabiztosságot s ugyanakkor elkeseredést, reménytelenséget, lemondást is. Félelemmel nem találkoztam. Az valahol máshol bujkál, a pórusokban, épületek repedéseiben, elharapott szavakban. Az ember nem mutatja szívesen, hogy fél, mert azt megérzik a ragadozók, s a szánakozás is majdnem ugyanolyan rossz, mint a prédának kitettség. Pár órát sétáltam. Nagyon megnyugtatott, hogy távol a belvárostól járva, tíz perc után román fiatalember tudakozódott nálam, merre is találna itt egy boltot. Hát mégis én vagyok itthon? Hiszen már voltam is abban a boltban, és vásároltam egy Ursus sört és egy szendvicset. Eligazítottam hát széles gesztusokkal (megértette), s mentem tovább a folyó felé. Otthon voltam egy percre. Óh, azok az átkozott látszatok! Hányszor megelégszünk a látszatokkal! Mint ezúttal én is, ezen a novemberi hétvégén.
Száz év nagy idő. Akkor jártam itt utoljára. Menekültem. Csak arra emlékszem, ahogy felrobbant a szobor a főtéren. A Kárpátok őre. És a lövöldöző katonákra. A folyóban zsengén lebegő lány testére. A ruhájának selyem lángjai, füstszerűen némán követték az élettelen testet. Itt a folyó. Kis zuhatagokkal süllyed. Átsétálok a hídon. A Grand Hotel Napoca olyan, mint a békásmegyeri panelszálloda. De előtte obeliszk s szobor: Horea. Szemközt egy élettelen ház. Benne lakhatott valamikor az a lány. Szép könyvtár volt az emeleten, virág, selyem, a múzsák is otthon érezték magukat a szobákban, s kegyeiket nyújtották a vándornak, akit odasodort jó szerencséje. Vissza a hídon, kihalt, sötét a villa. Várnám, hogy hozzám szegődjön Dsida Jenő, Reményik Sándor vagy Sütő András. Hátha épp itt jár Tamási Áron vagy Wass Albert, látogatóban Áprily Lajos. Nem szól senki.
Távolból erős madárricsaj vonja magára figyelmem. Arra veszem az utam, át a kihalt, sötét parkon. A legjobb helyre értem. Talán a kaszinó lehetett ez az öncsaló kis palota itt balra. S a kis tóban, mesterséges szigeten kevély kioszk pompázik. Mindkét épület a „békeidőkből”, de szépen felújítva, kivilágítva. Még díszes szökőkút is. És mást nem is látni, mert az évszázados fák kizárják a nyüzsgő valóságot. Pedig nem messze innen a parton egy hatalmas futballstadion és fedett aréna is áll. Egy pillanatra elidőzöm a kis tó partján, s már emlékszem is, hogy ez a Sétatér, ahol egykoron Dzsida Jenő merengett egy padon, éppen ilyen kietlen őszi napon.
A Sétatéren most értettem meg csak a költő szavait, mikor arról beszélt, hogy azok az emberek, akik hangosan beszélve haladnak előtte a fák közt, rögtön eltűnnek, s csak ő fog „itt ülni magányosan, / céltalanul, haláltalanul sok sok iszonyú évig”. S ő mondja ki helyettem, hitelesebben, szebben, hogy mindjárt elnémul, nem lesz, akihez szóljon. S ami még rosszabb: azt sem mondhatja el, hogy nincs, akihez szóljon. Mert nem lesz, aki értse. A kolozsvári Sétatéren mindez szinte magától értetődővé vált. Nekem is, aki messziről jöttem, akinek egyetlen erdélyi rokona sincs, aki alig értem a székelyek észjárását, aki még be nem merészkedett a Házsongárdi temetőbe, s el nem reménykedett a csíksomlyói völgybe. Aki viszont harcba menne olyan szavakért, mint a „szürönközik” s az olyan érzésekért, hogy „illatoznak a szemgolyók”. S szólna valakihez végre.
Mégis csak áthajolhat hozzánk múlt, hit, derű – akár sűrű rácson, lezárt határon át is –, ilyen nedves („a levegő mintha végtelen víz volna…”) őszi délutánon. Itt állok a kis tó partján. Itt nem leng egyetlen román zászló sem. Talán vannak a parkban borzongató szobrok, de nem látszanak. Besötétedett. A sötétben szétterül a tóban kihűlt nappal, a parkban a száz éve ültetett fák nem nőhetnek tovább. Sok-sok iszonyú év ereszkedik le a kolozsvári sétatérre. Mennem kell. Még kilépek a kis fahídra, s látom a szikla országot. Aztán távolabb bő vizű patakot, amelynek partján a lakótelep szélső háza áll. Minden ablak zárva, minden redőny lehúzva a negyedik emeletig. Örök lárma: víz ország. A zászló hervadtan lengedez, meglehet román trikolórnak hívják. Mégis békességet érzek.
Nem csak a hasonlóságok észrevehetőbbek egymás mellett, de az ellentétek is. A Sétatéren nem hallatszott disszonáns hang. Az egész úton mégis inkább az ellentétek domináltak. A káosz. A hiba biztosan bennem van, mert gyógyíthatatlanul kínos, ma már szinte kalandor ösztön vezérel. Enyémek a Sétatér kedves meséi, az Egyetem, a Könyvtár, a Hold és a Nap, a Folyó, a Múlt, a csillámló Főtér. Enyém a megaláztatás, az elcsendesülés, s enyém, hogy tudom, kinek, minek mi a neve az én anyanyelvemen Kolozsváron. Mégis ijedve futottam Erdélyből. Megfutottam. Ennek okát is megtaláltam már. Nem éltem ott, csak ott jártam. S még inkább: nem éreztem, mi történik körülöttem. Neveket hallottam, s nem érdekelt, ki hogyan szárnyal vagy zuhan. Csak bámultam a folyót, de egyáltalán nem éreztem, hogy meghaltam-e már, s most csak kielevenedtem még egy pillanatra, még egy hosszú lélegzetvételre, vagy tényleg élek, s itt sétálok a szemerkélő esőben.
Nem tudom, miért jutott eszembe éppen Bokassa Kolozsvár külvárosában. Talán az ide vezető úton látott talmi dicsőséget hirdető (múltat fedő) sok idegen templom miatt. Talán mert nagy benyomást tett rám 1979-es megbuktatása. Vagy a császárrá koronázása volt olyan morbid, mint Ceaușescu ámokfutása s tíz évvel későbbi géppisztolyos kivégzése. Esetleg a sok ezer most lengő furcsa zászló az út mentén. Mindegy is. Zilahon, a Wesselényi-kollégium előtt nyelek egy nagyot, s az autó párás ablaka mögött megjelennek Ady hatalmas szemei. Hát igen! Szabad „haragos, dühös, nemzetes, háborús írásokat is írni.” Reményik Sándor meg is írta: Eredj, ha tudsz… Vajon magunk mögött hagytuk-e már a sok-sok iszonyú évet, vagy eljön még az idő, mikor tényleg a szelekbe kell szórnunk minden régi álmunk?
A Közép-afrikai Köztársaságot azóta is öldöklésig menő indulatok jellemzik, a felszínen keresztény-muszlim ellentéttel. Romániának Magyarországtól elszakított területein a mélyben dúló ellentétek jelképe az ortodox templomok eszeveszett építése. Katolikus és protestáns templomot romboltak már le, vízzel is elárasztottak, de beköltözni szerencsére nem tudnak. Talán mégis tartanak az ott lakó szellemtől, hittől, dactól, s talán ott félnek a legjobban attól, hogy sohasem érezhetik otthon magukat más vallás házának falai között. Építenek hát maguknak százat és ezret, városokba, falvakba, hegycsúcsokra és völgyekbe. Talán így akarják sulykolni, hogy otthon vannak errefelé, ezer év ellenére. Pedig valaki ellenére – hacsak kiirtani nem akarjuk –, soha nem lehetünk otthon, csak valakivel együtt, megértésben, uram bocsá’, szeretetben. Erdély olyan, mint egy templom: falai vannak, tornyai és szellemei. Van Istene is, és egy az Isten, és nem hiszem, hogy tetszik neki az újabb templomépítési verseny. Túl harsány tolakodás ez a Mindenható kegyeiért.
A magyar tudomány ünnepe alkalmából jártam Kolozsvárott a múlt héten. Csak rövid időre, de láttam, amit látnom kellett. Éreztem az emberekben nyugalmat is, bölcsességet is. Magabiztosságot s ugyanakkor elkeseredést, reménytelenséget, lemondást is. Félelemmel nem találkoztam. Az valahol máshol bujkál, a pórusokban, épületek repedéseiben, elharapott szavakban. Az ember nem mutatja szívesen, hogy fél, mert azt megérzik a ragadozók, s a szánakozás is majdnem ugyanolyan rossz, mint a prédának kitettség. Pár órát sétáltam. Nagyon megnyugtatott, hogy távol a belvárostól járva, tíz perc után román fiatalember tudakozódott nálam, merre is találna itt egy boltot. Hát mégis én vagyok itthon? Hiszen már voltam is abban a boltban, és vásároltam egy Ursus sört és egy szendvicset. Eligazítottam hát széles gesztusokkal (megértette), s mentem tovább a folyó felé. Otthon voltam egy percre. Óh, azok az átkozott látszatok! Hányszor megelégszünk a látszatokkal! Mint ezúttal én is, ezen a novemberi hétvégén.
Száz év nagy idő. Akkor jártam itt utoljára. Menekültem. Csak arra emlékszem, ahogy felrobbant a szobor a főtéren. A Kárpátok őre. És a lövöldöző katonákra. A folyóban zsengén lebegő lány testére. A ruhájának selyem lángjai, füstszerűen némán követték az élettelen testet. Itt a folyó. Kis zuhatagokkal süllyed. Átsétálok a hídon. A Grand Hotel Napoca olyan, mint a békásmegyeri panelszálloda. De előtte obeliszk s szobor: Horea. Szemközt egy élettelen ház. Benne lakhatott valamikor az a lány. Szép könyvtár volt az emeleten, virág, selyem, a múzsák is otthon érezték magukat a szobákban, s kegyeiket nyújtották a vándornak, akit odasodort jó szerencséje. Vissza a hídon, kihalt, sötét a villa. Várnám, hogy hozzám szegődjön Dsida Jenő, Reményik Sándor vagy Sütő András. Hátha épp itt jár Tamási Áron vagy Wass Albert, látogatóban Áprily Lajos. Nem szól senki.
Távolból erős madárricsaj vonja magára figyelmem. Arra veszem az utam, át a kihalt, sötét parkon. A legjobb helyre értem. Talán a kaszinó lehetett ez az öncsaló kis palota itt balra. S a kis tóban, mesterséges szigeten kevély kioszk pompázik. Mindkét épület a „békeidőkből”, de szépen felújítva, kivilágítva. Még díszes szökőkút is. És mást nem is látni, mert az évszázados fák kizárják a nyüzsgő valóságot. Pedig nem messze innen a parton egy hatalmas futballstadion és fedett aréna is áll. Egy pillanatra elidőzöm a kis tó partján, s már emlékszem is, hogy ez a Sétatér, ahol egykoron Dzsida Jenő merengett egy padon, éppen ilyen kietlen őszi napon.
A Sétatéren most értettem meg csak a költő szavait, mikor arról beszélt, hogy azok az emberek, akik hangosan beszélve haladnak előtte a fák közt, rögtön eltűnnek, s csak ő fog „itt ülni magányosan, / céltalanul, haláltalanul sok sok iszonyú évig”. S ő mondja ki helyettem, hitelesebben, szebben, hogy mindjárt elnémul, nem lesz, akihez szóljon. S ami még rosszabb: azt sem mondhatja el, hogy nincs, akihez szóljon. Mert nem lesz, aki értse. A kolozsvári Sétatéren mindez szinte magától értetődővé vált. Nekem is, aki messziről jöttem, akinek egyetlen erdélyi rokona sincs, aki alig értem a székelyek észjárását, aki még be nem merészkedett a Házsongárdi temetőbe, s el nem reménykedett a csíksomlyói völgybe. Aki viszont harcba menne olyan szavakért, mint a „szürönközik” s az olyan érzésekért, hogy „illatoznak a szemgolyók”. S szólna valakihez végre.
Mégis csak áthajolhat hozzánk múlt, hit, derű – akár sűrű rácson, lezárt határon át is –, ilyen nedves („a levegő mintha végtelen víz volna…”) őszi délutánon. Itt állok a kis tó partján. Itt nem leng egyetlen román zászló sem. Talán vannak a parkban borzongató szobrok, de nem látszanak. Besötétedett. A sötétben szétterül a tóban kihűlt nappal, a parkban a száz éve ültetett fák nem nőhetnek tovább. Sok-sok iszonyú év ereszkedik le a kolozsvári sétatérre. Mennem kell. Még kilépek a kis fahídra, s látom a szikla országot. Aztán távolabb bő vizű patakot, amelynek partján a lakótelep szélső háza áll. Minden ablak zárva, minden redőny lehúzva a negyedik emeletig. Örök lárma: víz ország. A zászló hervadtan lengedez, meglehet román trikolórnak hívják. Mégis békességet érzek.
Nem csak a hasonlóságok észrevehetőbbek egymás mellett, de az ellentétek is. A Sétatéren nem hallatszott disszonáns hang. Az egész úton mégis inkább az ellentétek domináltak. A káosz. A hiba biztosan bennem van, mert gyógyíthatatlanul kínos, ma már szinte kalandor ösztön vezérel. Enyémek a Sétatér kedves meséi, az Egyetem, a Könyvtár, a Hold és a Nap, a Folyó, a Múlt, a csillámló Főtér. Enyém a megaláztatás, az elcsendesülés, s enyém, hogy tudom, kinek, minek mi a neve az én anyanyelvemen Kolozsváron. Mégis ijedve futottam Erdélyből. Megfutottam. Ennek okát is megtaláltam már. Nem éltem ott, csak ott jártam. S még inkább: nem éreztem, mi történik körülöttem. Neveket hallottam, s nem érdekelt, ki hogyan szárnyal vagy zuhan. Csak bámultam a folyót, de egyáltalán nem éreztem, hogy meghaltam-e már, s most csak kielevenedtem még egy pillanatra, még egy hosszú lélegzetvételre, vagy tényleg élek, s itt sétálok a szemerkélő esőben.
Nem tudom, miért jutott eszembe éppen Bokassa Kolozsvár külvárosában. Talán az ide vezető úton látott talmi dicsőséget hirdető (múltat fedő) sok idegen templom miatt. Talán mert nagy benyomást tett rám 1979-es megbuktatása. Vagy a császárrá koronázása volt olyan morbid, mint Ceaușescu ámokfutása s tíz évvel későbbi géppisztolyos kivégzése. Esetleg a sok ezer most lengő furcsa zászló az út mentén. Mindegy is. Zilahon, a Wesselényi-kollégium előtt nyelek egy nagyot, s az autó párás ablaka mögött megjelennek Ady hatalmas szemei. Hát igen! Szabad „haragos, dühös, nemzetes, háborús írásokat is írni.” Reményik Sándor meg is írta: Eredj, ha tudsz… Vajon magunk mögött hagytuk-e már a sok-sok iszonyú évet, vagy eljön még az idő, mikor tényleg a szelekbe kell szórnunk minden régi álmunk?