Vélemény és vita
Sokkoló jogvédelem
Ügy akkor lesz, ha a Soros-média összehangoltan feldobja, tapicskolva az olyan kifejezésekben, mint elhallgatott borzalom
Miután már a nemzetközi sajtót is telekürtölte az MDAC azzal, hogy nálunk állati sorban, tulajdonképpen haláltáborokban tartják, verik és éheztetik a fogyatékosokat, s a hétvégén Frans Timmermansnak, az Európai Bizottság első alelnökének is írtak, arra kérve, az EB vizsgálja felül a magyar bentlakásos intézmények uniós támogatását, egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelentést nem a gödi Topház kétszázhúsz lakójáért való aggodalom szülte, az igazi cél az ország lejáratása.
Mire van ehhez szükség? Először is, egy átszervezés alatt álló ellátórendszerre, ahol a fő cél jelenleg éppen a gödihez hasonló, nagy, elavult intézmények felszámolása, ami azonban nem megy egyik napról a másikra. Emellett fontos, hogy olyan hely legyen, ahol nagyon súlyos állapotú betegek is vannak. Az ilyen, halmozottan fogyatékos emberek fotója bizony felkavaró. Torz a testük, az arcuk, esetleg nagyon soványak, mivel anyagcsere-problémáik is vannak. Akad köztük, akinek a viselkedése teljesen kiszámíthatatlan, és gyakran megdöbbentő, s bizony az sem ritka, hogy agresszívvá válnak, társaikra támadnak, vagy éppen önmagukban tesznek kárt – lásd a „bukósisakos” férfi, akiről azóta már tudjuk, hogy rendkívül súlyos epilepsziás, rettenetes sérüléseket ejtett magán korábban.
Egy ilyen intézményben tehát nem nehéz felkavaró fotókat készíteni, márpedig fotók is kellenek a botrányhoz. Ez azonban önmagában kevés, hiába posztolná ki a képeket valaki a Facebookra, legfeljebb néhány száz megosztást érne el vele. Ha azonban a nagyon komolyan és hitelesen csengő Mental Disability Advocacy Centre nevű szervezet teszi ugyanezt… Nos, akkor sem történne semmi az égvilágon, mivel az MDAC posztjai átlag tíz-tizenkét lájkot szoktak kapni. Ügy akkor lesz, ha a Soros-média összehangoltan feldobja, tapicskolva az olyan kifejezésekben, mint elhallgatott borzalom, embertelen körülmények, sokkoló, nem lehet szavakkal kifejezni, emberi ésszel felfoghatatlan, döbbenetes, lehetetlen remegés nélkül végignézni, horrorotthon és így tovább.
A hatás elsöprő, a valóban sokkoló fotókat látva bal- és jobboldali szavazó egyként kap a szívéhez, a kommentelők felváltva követelik az ápolók és a kormánytagok rácsos ágyba zárását száraz kenyéren és vízen vagy inkább anélkül, napi három korbácsolással. Az MDAC beérné azzal is, ha a kormány azonnal, késlekedés nélkül felszámolná az összes hasonló intézményt, és minden betegnek lakást biztosítana, a nyílt színi lincselés helyett pedig megelégedne a rendőrségi nyomozással. Legalábbis egyelőre. Ők ugyanis azt vallják, hogy mindenkinek egyenlő jogokat kell adni, így a fogyatékosoknak is jár a szavazati jog, és szerintük nem eléggé demokratikus egy ország, ahol ez nem így van.
A szervezet évi kétszázmilliós támogatását – pár zambiai és ugandai utazás mellett – arra költi, hogy európai bentlakásos intézményeket vizsgál, majd pereket indít, illetve rövid, de igen magas költségvetésű tréningeken ügyvédeket képez arra, hogyan kell az ilyen intézmények, illetve az érintett országok ellen pert indítani.
Az MDAC működését finanszírozókat: a Soros-alapítványt és az Európai Bizottságot láthatóan nem zavarja, hogy az értelmi fogyatékosok ügye nem pusztán jogi kérdés, hanem legalább annyira egészségügyi is, bizonyos helyzetek megítéléséhez tehát nem ártana szakemberek segítségét igénybe venniük.
Csakhogy őket, és az MDAC szivárványlelkű vezetőjét nyilvánvalóan hidegen hagyják a körülmények, s ami még felháborítóbb, valójában nem törekednek az igazság kiderítésére sem – egyetlen látogatás után elkészítik a jelentést. Pedig az interneten amúgy számtalan képet, videót, beszámolót lehet találni, ami ellentmond a jogvédők állításainak, s amióta az anyag nyilvánosságra került, több érintett szülő is védelmébe vette a Topházat. Ahol egyébként biztosan nem ideálisak az állapotok, ahhoz sokkal több pénzre és jóval több ápolóra lenne szükség.
Azonban egyetlen felületes körbeszaglászást komoly szakmai kutatómunkaként elkönyvelni s a profi hálózatot igénybe véve a médiában világszerte szétteríteni, mit sem törődve a hozzátartozók érzéseivel és a fotókon szereplők személyiségi jogaival – na ez a gátlástalan aljasság az igazán sokkoló.
Mire van ehhez szükség? Először is, egy átszervezés alatt álló ellátórendszerre, ahol a fő cél jelenleg éppen a gödihez hasonló, nagy, elavult intézmények felszámolása, ami azonban nem megy egyik napról a másikra. Emellett fontos, hogy olyan hely legyen, ahol nagyon súlyos állapotú betegek is vannak. Az ilyen, halmozottan fogyatékos emberek fotója bizony felkavaró. Torz a testük, az arcuk, esetleg nagyon soványak, mivel anyagcsere-problémáik is vannak. Akad köztük, akinek a viselkedése teljesen kiszámíthatatlan, és gyakran megdöbbentő, s bizony az sem ritka, hogy agresszívvá válnak, társaikra támadnak, vagy éppen önmagukban tesznek kárt – lásd a „bukósisakos” férfi, akiről azóta már tudjuk, hogy rendkívül súlyos epilepsziás, rettenetes sérüléseket ejtett magán korábban.
Egy ilyen intézményben tehát nem nehéz felkavaró fotókat készíteni, márpedig fotók is kellenek a botrányhoz. Ez azonban önmagában kevés, hiába posztolná ki a képeket valaki a Facebookra, legfeljebb néhány száz megosztást érne el vele. Ha azonban a nagyon komolyan és hitelesen csengő Mental Disability Advocacy Centre nevű szervezet teszi ugyanezt… Nos, akkor sem történne semmi az égvilágon, mivel az MDAC posztjai átlag tíz-tizenkét lájkot szoktak kapni. Ügy akkor lesz, ha a Soros-média összehangoltan feldobja, tapicskolva az olyan kifejezésekben, mint elhallgatott borzalom, embertelen körülmények, sokkoló, nem lehet szavakkal kifejezni, emberi ésszel felfoghatatlan, döbbenetes, lehetetlen remegés nélkül végignézni, horrorotthon és így tovább.
A hatás elsöprő, a valóban sokkoló fotókat látva bal- és jobboldali szavazó egyként kap a szívéhez, a kommentelők felváltva követelik az ápolók és a kormánytagok rácsos ágyba zárását száraz kenyéren és vízen vagy inkább anélkül, napi három korbácsolással. Az MDAC beérné azzal is, ha a kormány azonnal, késlekedés nélkül felszámolná az összes hasonló intézményt, és minden betegnek lakást biztosítana, a nyílt színi lincselés helyett pedig megelégedne a rendőrségi nyomozással. Legalábbis egyelőre. Ők ugyanis azt vallják, hogy mindenkinek egyenlő jogokat kell adni, így a fogyatékosoknak is jár a szavazati jog, és szerintük nem eléggé demokratikus egy ország, ahol ez nem így van.
A szervezet évi kétszázmilliós támogatását – pár zambiai és ugandai utazás mellett – arra költi, hogy európai bentlakásos intézményeket vizsgál, majd pereket indít, illetve rövid, de igen magas költségvetésű tréningeken ügyvédeket képez arra, hogyan kell az ilyen intézmények, illetve az érintett országok ellen pert indítani.
Az MDAC működését finanszírozókat: a Soros-alapítványt és az Európai Bizottságot láthatóan nem zavarja, hogy az értelmi fogyatékosok ügye nem pusztán jogi kérdés, hanem legalább annyira egészségügyi is, bizonyos helyzetek megítéléséhez tehát nem ártana szakemberek segítségét igénybe venniük.
Csakhogy őket, és az MDAC szivárványlelkű vezetőjét nyilvánvalóan hidegen hagyják a körülmények, s ami még felháborítóbb, valójában nem törekednek az igazság kiderítésére sem – egyetlen látogatás után elkészítik a jelentést. Pedig az interneten amúgy számtalan képet, videót, beszámolót lehet találni, ami ellentmond a jogvédők állításainak, s amióta az anyag nyilvánosságra került, több érintett szülő is védelmébe vette a Topházat. Ahol egyébként biztosan nem ideálisak az állapotok, ahhoz sokkal több pénzre és jóval több ápolóra lenne szükség.
Azonban egyetlen felületes körbeszaglászást komoly szakmai kutatómunkaként elkönyvelni s a profi hálózatot igénybe véve a médiában világszerte szétteríteni, mit sem törődve a hozzátartozók érzéseivel és a fotókon szereplők személyiségi jogaival – na ez a gátlástalan aljasság az igazán sokkoló.